A szatmárnémeti születésű Halasi vándorszínészként kezdte a pályáját, mígnem a nagyszalontai színház le nem szerződtette. A fiatalember ekkor – társulatban létezve – döbbent rá, hogy mégsem színésznek való. Az ottani igazgató azonban jelezte felé: lehet, hogy nem a színészet az ő útja, de hogy színházi ember, az biztos. S ez meg is látszott a további pályafutásán: gyakorlatilag minden vidéki színházban megfordult, volt főpénztáros, bér- és munkaügyi vezető, szervezőtitkár. Mígnem 1960-tól a debreceni színházba került, ahol akkor éppen rekonstrukciós munkálatok folytak. Így Halasi belekerült a „sűrűjébe”, de ezt ő egyáltalán nem bánta. Illett a habitusához. S ettől kezdve ő lett a Csokonai Színház egyik lelke, területén az ország legjobb szakembere. Azt mondták az akkor épp átalakítandó teátrumról, hogy a bolondokháza ehhez képest gyógyszanatórium, s ehhez olyan idegek kellenek, ami nem mindenkinek adatik meg. Halasi Imrének azonban megvoltak ehhez az idegei, igazán akkor érezte magát elemében, amikor „zűr” volt, amikor gyorsan kellett intézkedni. Nem véletlen, hogy másodállásban egy-két idényre más vidéki színházak is meghívták, hogy kihúzza őket a pácból. A debreceni pályafutása alatt összesen egy hetet, ha szabadságon töltött – ez is mutatta nagyfokú elhivatottságát a színház iránt.
