Szabó K. István rendezőt, a Csokonai Nemzeti Színház Debrecen művészeti vezetőjét a készülő Csokonai-előadásról kérdeztük. Az előadás különlegessége, hogy a prózai társulat ezzel a produkcióval veszi újra birtokba a megújult Csokonai Teátrumot. A beszélgetés a Pesti Műsorban jelent meg. 

Arra készül, hogy – saját fogalmazása szerint – közös örömjátékkal üdvözölje a megújult Csokonai Teátrumban a debreceni közönséget. A Csokonai Dorottyájának „debreceniesítéséből” és nyelvi korszerűsítéséből születő előadás emellett a társulat számára is egyfajta csapatépítő, hiszen a társulat minden színésze szerepet kap benne. Hisz benne, hogy egy akkora városban, mint Debrecen, a nézőközönség egy-egy alkalmi együttes kultúrafogyasztáson túl valóban közösséggé formálható? Reális jövőképnek érzi, hogy egy színház társulata és közönsége valódi közösséggé váljon?

Csokonai Dorottyája nem színpadra íródott, legalábbis efféle szándék aligha fogalmazódhatott meg a költő fejében. Vígeposz, verses, veretes nagyepikai műfaj, felvonultat, ütköztet, majd kegyes isteni beavatkozás révén feloldozást kínál. Verebes Ernő költő-drámaíróval megpróbáltuk dramatizálni ezt a tömény versezetet, és egy olyan drámai szövegkönyvet összeállítani, melyben Dorottya háborúja színpadképessé válik, és ezt számos friss áthallással megtűzdelve, korszerű színházi játék formájában mutathatjuk meg. Ugyanakkor ez a feldolgozás kiváló lehetőség arra is, hogy a teljes társulatunkat foglalkoztatva, valódi csapatépítő játékként kezeljük. Ahogyan színházon belül a közösségépítés elengedhetetlen feltétele a sikeres munkának, úgy azon kívül is fontos, hogy tevékenységünk egy tágabb közösség bizalmát elnyerje. Én hiszek a színház közösségépítő erejében, a rendszeres színházi találkozások olyan kapcsolódási lehetőségeket kínálnak, melyekkel, ha jól bánunk, kölcsönösen inspirálnak, nézőt, alkotót egyaránt. Nem tekintek fogyasztóként a színházba látogató közönségre, inkább lehetséges partnerként egy olyan kalandban, melyben jó együtt lenni, megtapasztalni a felfedezés örömét.

Hogyan kell elképzelnünk ennek a több száz éves Csokonai-darabnak a mai, debreceni változatát? Mennyire fontos szerepet kap ebben az időhöz és helyhez idomításban a díszlet, a látvány?

Az előadás születése szoros összefüggésben van azzal a folyamattal, ami a debreceni színházi életben zajlik. Infrastrukturális és tartalmi megújulás egyidőben, nem hagyhattuk ki a ziccert, hogy erre valamilyen módon ez a születésnapi előadás ne reflektáljon. A színház névadója születésének 250. évfordulóján hazatér maga Csokonai is, összekötve múltat és jelent, új jelentéstartalommal gazdagítva a farsang fogalmát. A látványos, nagy kiállításban, színház a színházban alapkoncepcióra épülő játék a Dorottya keletkezéstörténetébe is betekintést enged, megidézve egy fiatal zseni szellemi vajúdását fiktív térben és időben.

Nem tudja elkerülni az érdeklődő figyelmét, hogy a szereposztás szerint a főszerepet, az idős Dorottyát a debreceni közönség egyik igen kedvelt férfiszínésze, Bakota Árpád játssza, a másik vénasszony, Rebekka szerepében pedig a már-már élő legendának számító Csikos Sándor tűnik majd fel. Miféle csínytevés készül itt?

A megkarcosodott, a meddő várakozásban már-már férfiassá torzuló Dorottyát egy energikus, harcra kész formátumban láthatjuk Bakota Árpád alakításában. Ennek az elképzelésnek egyenes következménye, hogy a legfőbb bizalmasa is hasonszőrű legyen, így Csikos Sándor Rebekkája egy leharcolt agg-kisasszony, akiben első ránézésre még nem is sejtjük mekkora hős-potenciál rejlik. A komikum ebben az előadásban hangsúlyosan a groteszk irányába hajlik, amit, szándékunk szerint, finoman kiegyensúlyoznak drámai és lírai költészeti motívumok.