A teljes társulat részvételével, nagy közös örömjátékban, friss, szellemes, mára hangolt Dorottya előadásban gondolkodnak a Csokonai Teátrumban november közepén bemutatásra kerülő produkció alkotói. Csokonai farsangi drámáját Verebes Ernő átiratában, Debrecen ikonikus írója születésének 250. évfordulója alkalmából állítja színpadra Szabó K. István, a Csokonai Nemzeti Színház művészeti vezetője. Verebes Ernő költő, drámaíró, dramaturggal a darab olvasópróbáján készítettünk interjút.

Hazugság lenne azt mondani, hogy Csokonai Dorottyája kedvenc, sokat játszott darabja lenne a magyar színházaknak. Dramaturgiájában, vagy inkább annak hiányában, nyelvezetében komoly kihívás elé állíthatta a Csokonai Nemzeti Színház, amikor felkérte, hogy írja meg az 1799-ben született szöveg színpadi adaptációját mai köntösbe öltöztetve. Mik voltak az első gondolatai, amikor újraolvasta a darabot, majd nekilátott a munkának?

Első gondolatom a kihívás volt, a második a rémületé, hogy hogyan lehet színpadi adaptációt készíteni Csokonai szövegéből, a harmadik pedig a lubickolásé. Újraolvasva nagyon megszerettem ezt a versezetet, így nagyon izgalmas kaland volt belemerülni úgy, hogy egy jellemekkel tarkított történetet alakítsak ki. Életre kelteni azokat a figurákat, akik a szövegben csupán leíródtak. Az átiratban viszont úgy éreztem, kaptak egyfajta lelkületet: a színészekre gondolva felélesztettem őket. Nagyon nagy élmény volt és hálás vagyok a fölkérésért, hogy a munka részese lehettem.

Mennyiben lett Csokonai- és mennyiben Verebes-szöveg az újraírt Dorottya?

Sokat idézem Csokonait, ezeket az eredeti átemeléseket kiemelten jeleztem a szövegkönyvben. Erre kapcsolódnak azok a történeti hidak, amelyek összekapcsolják ezeket a leíró versrészeket. Ha mondhatok ilyet és nagyon szerénytelen vagyok, akkor ez egy nagyszerű közös munka volt, és mivel így éreztem, megpróbáltam még a prózába is belecsempészni egy olyan ritmikát, ami Csokonait hozza vissza, őt idézi. Ez azért nem volt nehéz, mert a Csokonai figura, vagyis a költő figurája is egy nagyon hozzáférhető, vagány szellemiséget képviselő valaki volt és így könnyebb volt hozzá kapcsolódni anélkül, hogy a szöveg megszentségtelenítését éreztem volna. Adta magát ez a fiatalos hév és a spontán verselési mód.

Látta maga előtt írás közben „közös munkájukat” a színpadon? Ha igen, milyen képeket vizionált?

Sok írói instrukciót adok a szövegben, ezek inkább a magam számára léteztek, de nyilván a rendezőt, Szabó K. Istvánt is segítik, mert valahol úgy érzem, a darab dramaturgiája is benne van az egészben, tempója, logikája, hogy hogyan építkezik az egész szövegtest. Én ezt, de Istvánnal is beszéltünk róla, egy négytételes szimfóniaként fogtam fel, aminek igyekeztem az ívét is megadni.