szinhaz

Prológ

A Csokonai Szinház 1868-ban2

„Puritán hitnek ősi városában hiú látványnak nem: – csak szellemünknek épülhetett e ház: »azért ez oltár«” – olvasható Jókai Mór 1865-ös megnyitóra írt prológja az előcsarnok márványtábláján. A XVIII. századtól magtárban, színben, fogadóban fellépő vándorszínészek után a ma is álló épületben játszott többek között Blaha Lujza és Honthy Hanna, Latabár Kálmán és Csortos Gyula. A színház 1915-ben vette fel Csokonai nevét. Olyan tehetségek kezdték itt pályájukat, mint Soós Imre, Mensáros László, Márkus László, Latinovits Zoltán és Hofi Géza.

A Piac utcán álló „Fehér Ló” vendégfogadó szekérszínében, a „komédiás házban” tartotta első előadását 1798. augusztus 11-én báró Wesselényi Miklós Nemzeti Játékszíni Társasága. Működését emléktábla jelzi a Piac utca 54. szám alatti Vármegyeház falán.

1810-ben ebből a társaságból vált ki az első debreceni önálló társulat, amely 1824-ig maradt együtt. Ezt követően több mint három évtizedig 25 társulat lépett fel a cívisvárosban, ahol különösen a nagy országos vásárok idején volt óriási az érdeklődés. Déryné, Egressy Gábor, Szerdahelyi József, Szentpéteri Zsigmond neve fémjelezte ezt a korszakot, a nemzeti nyelv és erkölcs „csinosodásának” korát. A második ideiglenes színház a Piacz és Czegléd utca sarkán, a „Varga-színben” működött, a harmadik a mellette lévő „Fehér ló” vendéglőben.

Hosszabb életű lett a negyedik színhely, amely a Nánássy-féle házban, a Harmincados közben (a mai Batthyány utca 17. sz.) működött 1835–1861 között. Az első társulatot Fáncsy Lajos és Szákfy József vezette, kiemelkedő tagja volt az ünnepelt Kántorné, s szerény színésze Ara.

Petőfi Debrecenben (Orlay Petrich Soma festménye)
A Reszler féle színkor színlapja, 1862

A következő társulatnál lépett fel Petőfi Sándor 1843–1844-ben. Keserves volt ez az „egy tele” Debrecenben, de két év múlva, 1846-ban felemelő élménye volt ebben a színházban, mint ünnepelt költőnek: megjelentekor tapsorkán fogadta és Prielle Kornélia elszavalta „A virágnak megtiltani nem lehet” kezdetű versét.

1847–1857 között vegetált Debrecenben a színházi élet, kivéve Kossuth kormányának ittlétét, amikor Laborfalvy Róza, Lendvai, Egressy játszott a sebesült honvédeknek és a kormány tagjainak. 1861-ben érkezett Debrecenbe a népszerű tenorista és színházigazgató, Reszler István „dráma és dalmű társulata”. Reszler saját költségén építtetett „fedett színkört” azaz deszkaszínházat a Péterfia u. 4. sz. alatti házban. A „Nemzeti Színháznak” – rajta kívül – Zöldy Miklós, Foltényi Vilmos volt a fő erőssége.

Ez a társulat avatta fel az állandó kőszínházat 1865. október 7-én.

A kőszínház – 1865

Laborfalvy Róza

Az állandó színház gondolata már a negyvenes években felmerült, de nem volt pénz, majd a kormányzat nem adott rá engedélyt.

1858-ban alakult meg a Színügyi Bizottmány, amely megkezdte tárgyalásait Ybl Miklóssal, Ybl először a Nagy Czegléd utca közepét javasolta, majd megbarátkozott a városhoz közelebb eső területtel. 1861-ben visszalépett, mert megtudta, hogy a város Skalnitzky Antallal is tárgyal.

Ebben az időben, a Bach-korszak megszűntével, virágzásnak indult a debreceni művészeti közélet. 1861-ben megalakult az Emlékkert Társulat, amely rendezte a Nagytemplom és a Református Kollégium közti teret, összegyűjtötte a pénzt a honvédszoborra, majd Izsó Miklós Csokonai Vitéz Mihály-emlékművére. Beindították a Hortobágy című lapot, amely állandó szószólója volt a nemes ügynek.

Közben a városi közgyűlés 1861-ben megszavazott 140 ezer forintot és elhatározta az építkezés megkezdését. Skalnitzky Antal lelkesen kezdett a munkához, felhasználta a Franciaországban, Angliában látott példaképeket, szerzett tapasztalatait. Megfeszített munka után 1861. június 15-én nyújtotta be tervét, amit 144 530 Ft-os előirányzattal el is fogadtak. E tervét méltányolva a Tudományos Akadémia tagjául választotta. A kivitelezést Vecsey Imre vállalta 101 500 Ft-ért. Ez a művelt, Európát járt építész a nehézségek ellenére kitűnően és nagy áldozatkészséget tanúsítva látta el feladatát.

A város csak úgy győzte a fizetést, hogy újabb és újabb földeket adott el: ezeket a homok-kerti területeket az eladás ellenzői „Bánom föld”-nek, „Átkos föld”-nek nevezték. Nem igaz tehát, illetve cívisellenes megjegyzés az, hogy azért épített Debrecen városa ilyen pompás színházat, „mert tellett”. A pompás és tágas palota a jövőnek is épült.

Minden nehézség ellenére 1864 őszére már állt a színház, és megkezdődött külső és belső szépítése. Skalnitzky Antal tervezte az öntöttvas kerítést és a lámpaoszlopokat, az épület belső, karcsú oszlopait bíborpiros-arany festékkel látták el.

A díszítőfestést idősb Teucher Károly végezte, aki előzőleg már a Tudományos Akadémia és több pesti középület festését is kiválóan elkészítette. Élénk színű, arannyal keretezett magyaros, virágos ornamensei jól illettek a romantikus stílusú színház jellegéhez.

A színpadnyílás feletti portrék és Debrecen címerének megfestésére Telepy Károlyt kérte fel a színház.

A magyar és debreceni színjátszás hét nagy egyéniségét jelenítette meg: Szerdahelyi Józsefet, Megyeri Károlyt, Fáncsi Lajost, id. Lendvay Mártont, Szentpéteri Zsigmondot, Kántorné Engelhardt Annát.

Az épület külső szobrait Marschalkó János mintázta. A színháznak 300–300 Ft-ért vállalta fel a hat életnagyságú költőszobor, valamint az attikára kerülő, magyar ruhában megjelenített Költészet és Népdal című allegorikus alakok faragását. Balra Petőfi Sándor, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty Mihály, jobbra Csokonai Vitéz Mihály, Kölcsey Ferenc és Kisfaludy Károly költők szobrát helyezték el a falfülkében. A színház főhomlokzatának felső részén kapott helyet Debrecen város címere, amelyet Halász László faragott.

1865 őszére megnyitásra készen állt a színház. Az ünnepélyes megnyitó október 7-én volt Jókai Mór prológusával, majd Katona József Bánk bánjának ünnepi előadásával. A Prológust Jókainé Laborfalvy Róza adta elő, ugyanő játszotta Gertrudis szerepét, míg Bánk bánt Molnár György, Peturt Rónay Gyula, II. Endrét Együd István alakította.

Az első társulat tagjait csoportképen örökítette meg Marastoni József. Litográfiája Gondy-Egey fényirdájának huszonnégy fényképe alapján készült. E cég örökítette meg a színház legjelentősebb és kevésbé népszerű operaénekeseit, drámai színészeit, táncos komikusait, szubrettjeit.

1865 - a nyitóelőadás plakátja

VÁLTOZÓ SIKEREK – 1875

A falu rossza, 1876

1875-ben Temesváry Lajos 3 évre kapja meg a színház igazgatói posztját a város vezetésétől. Temesváry jó társulatot szervez. Az együttes Vörösmarty: Árpád ébredése c. alkalmi játékával mutatkozott be. Műsoruk változatos volt; operát, operettet, népszínművet, klasszikus és kortárs prózai műveket egyaránt játszottak. Az operai repertoáron Erkel, Verdi, Donizetti művei szerepeltek, a klasszikusok közül Shakespeare, Moliere, Goethe, Schiller műveit játszották. A műsor gerincét azonban a változó színvonalú hazai darabok alkották. A színház igen nagy anyagi gondokkal küzdött, az igazgató vagyonának nagy részét a színház felszerelésére és működésére költötte, de még így is a csőd szélére kerültek.

A színház vezetését 1878-tól 1881-ig Mándoky Béla konzorciuma látta el. A konzorcium műsorpolitikája változatos és igényes volt. Igazgatásuk három éve, az intrikákat leszámítva problémamentesnek tűnik.

A színészek vezette színházban megnőtt a rendezés becsülete, a plakátokon feltüntették már a rendező nevét is. A társulat működéséről hitelesen számol be egy korabeli folyóirat (Ébresztő 1878 november ) évadértékelő cikke: „A műsor változatos. Az igazgató annyi odaadással és oly sok áldozattal követ el mindent, hogy semmi kívánnivalót ne hagyjon fel, miképp mi őszintén mondhatjuk, hogy ily nemes buzgalmú igazgatót, aligha találhatnánk a vidéki városban. Előadattak mindenféle darabok. Legtöbb bravúrral adták az operákat. E téren ritka erőkkel dicsekedhetünk: Mándokyné, Kocsis Irma, Fekete és Travesz valóban kitűnő tehetségek. (…) A két Szatmári és Travesz felváltva játszik mindenben, drámában, népszínműben, operettben, vígjátékban – egyformán kitűnőek.”

Mándokyék anyagi problémák nélkül 1881-ben távoztak a színházból és a következő négy év Krecsányi Ignác színigazgatása jegyében telt.

A krecsányi korszak előadásait a rendezés igényessége, a gondos színészvezetés és a művészi tudatosság jellemezte. A klasszikus darabok címszerepeire neves vendégművészeket hívott meg. Krecsányi volt az első, aki magyar szerzők darabjaiból (Szigligeti Ede, Csíky Gergely) ciklust rendezett. Egy korabeli cikk a színház látogatottságáról is beszámol: „Egyedül Debrecen az, ahol a színészek folyton zsúfolt ház előtt játszottak tavaly és idén, négy óriási díjat húzó primadonna dacára fényes anyagi haszna lesz Krecsányi igazgatónak!”

A Budai Színkörben vendégszereplő debreceni társulatról többek között ezt írták a lapok: „ A társulat hatalmas, egységes előadásai annyira összevágók, hogy a jóhoz szokott fővárosi közönség is élvezi azokat…” 1885-ben óriási sikerrel mutatták be Madách: Az ember tragédiáját, nem csak a színészeket tapsolják ki előadás után, hanem a Tragédia színre alkalmazóját, Paulay Edét, a rendező Krecsányit, sőt a díszletfestőt is. Krecsányi Ignác 1885-ben elnyerte az aradi színház igazgatói posztját és két díszelőadással búcsúzott Debrecentől.

Az 1885-től 1887 decemberéig tartó időszak válságos volt a színház életében. Két igazgató (Aradi Gerő, Nagy Vince) és egy színészkonzorcium váltotta egymást a vezetői poszton.

1887-től 1890-ig, Valentin Lajos igazgatósága alatt a színház művészi színvonala gyengült, a szórakoztató darabok, népszínművek, szalonvígjátékok, operettek és bohózatok száma nőtt. Operát egyáltalán nem játszottak.

1890-re a színház nem csak anyagi, hanem művészi csődbe is került, amin a következő év színészkonzorcium-vezetése sem tudott változtatni. Mindeközben olyan nagy színészegyéniségek vendégszerepeltek a színházban, mint Blaha Lujza és Jászai Mari.

Leszkay András majd Tiszay Dezső igazgatása alatt (1891-1896) a színház kilábalt anyagi csődjéből, de a bemutatók számában és minőségében elmaradt más vidéki városok színházaitól.

Tiszay szerződésének lejártakor a városi tanács Komjáthy Jánost, az eddigi győri igazgatót bízta meg a színház vezetésével (1896).

Újhazy Ede vendégjátéka

SIKERES ÉVADOK – 1896

Komjáthy, újonnan szervezett társulatával sikert sikerre halmozott. Bár kezdetben a sajtó bírálta, hogy takarékosságból kezdőket szerződtet, de el kellet, hogy ismerje a társulat és a vezetés újonnan szerzett érdemeit.

Az ő igazgatása alatt, 1898-ban ünnepelte a színház a debreceni színjátszás centenáriumát. Ekkor minden jelentős színész megfordult a városban, aki valaha itt játszott vagy vendégszerepelt (Blaháné, Küry Klára, Márkus Emília, Ujházi Ede stb.). A színházban, ez alkalomra rendezett, három napon át tartó ünnepi műsoron vehetett részt a közönség. A debreceni színjátszás elmúlt száz évét reprezentáló kiállításról Ady Endre, a Debreceni Reggeli Újság fiatal tudósítója így ír: „ … Az előcsarnok falain gyűrött, primitív színlapok vannak. Gorombán összerótt betűk tudatták a közönséggel, hogy ma egy vitézi játékot, vagyis víg nevetséges játékot ad elő a debreceni színtársulat, mely egyik vagy másik tagját jutalmazni kívánja. (…) A szoba tele van száz éves színészetünk becses emlékeivel. Fényképek, szalagok, emléklapok, koszorúk, emléktárgyak és ezer más édes apróság van kiállítva itt. Mily kis értékű, igénytelen dolgok, pedig annyi dicsőségnek, ragyogó álomnak voltak a tanúi… Egy szép, egy édes-arcú öregasszony egy csoport-fényképet nézeget mellettem. Szép szemei megragyognak egy-egy régi emlék láttára, érdeklődik minden kis tárgy iránt. Ő a nagyok legnagyobbika, kiről csak imádatszerű tisztelettel tud beszélni minden művelt magyar: Prielle Kornélia…”

Blaha Lujza és Móricz Zsigmond

Kojáthy igazgatósága alatt ismét tért hódít igényes előadásokkal az opera. A meglehetősen szigorú kritikusnak számító Adyt idézhetjük ismét: „Igazi műélvezetben volt tegnap este részünk. Leoncavallo remekművét élveztük nálunk szenzációszámba menő jó előadásban. Ennek a szokatlan körülménynek a megértésére elég az, hogy tegnap a magyar opera büszkesége, veterán művésze Ódry Lehel lépett fel a debreceni színpadon. Bámulatra méltóan egyesült benne az előadóművész és a hatalmas énekes. A közönség egész este ünnepelte és vége hossza nem volt a kihívásoknak.(…) A kar, a zenekar igen jó volt; Znojemszki erős kezét dicsérik…”

Komjáthy korszakának végén azonban mégis egy re nőtt az elégedetlenség. A társulat, mellyel kezdetben egy csapásra meghódították a közönséget, már elfáradt, tagjai fokozatosan elhagyták a társulatot, és képzetlen segédszínészek vették át helyüket. Komjáthy után Makó Lajos 1902-ben került a debreceni színház élére.

1902–1914

Komjáthy után Makó Lajos 1902-ben került a debreceni színház élére. Makó Lajos első szezonjában 5 opera, 75 operett, 8 tragédia, 10 dráma, 33 vígjáték, 44 bohózat és 44 színmű szerepelt. Korabeli drámáknak is teret hagyott, például Jókai-ciklust hirdet. A kortárs világirodalomból a legjelentősebb vállalkozásuk Gorkíj Éjjeli menedékhelyének bemutatása volt. Makó utolsó évadjában (1904-1905) szerződött Debrecenbe az egész magyar színháztörténet számára is jelentős művész, Csortos Gyula.

Csortos Gyula

Makó igazgatása alatt a színháznak nem voltak számottevő anyagi gondjai, mégis 1905-ben már a városban korábbról, színészként ismert Zilahy Gyuláról beszéltek, mint leendő igazgatóról.

Zilahy Gyula 1905-től 1913-ig állt a színház élén. Nagyon ígéretesen indult az első évad igazgatása alatt. A megnyitó díszelőadásban a Hamlet címszerepét Szakács Andor volt látható, Zilahy pedig, szerényen, az első sírásót játszotta. A színházépület fennállásának 40. évfordulójára rendezett ünnepi előadáson a Bánk bán második felvonásában Mándoky Béla, a hajdani előadás címszereplője játszotta most is a régi szerepét. A falu rossza első felvonásában pedig Blaha Lujza búcsúzott a debreceni színpadtól.

Neves vendégművészeket hívott meg. Az évadban Jászai Mari több előadásban is játszik. Zilahy nevéhez fűződik az első debreceni Wagner-előadás is, a Lohengrin.

Az ember tragédiájához Zilahy megvásárolta az Esterházy díszletet. A tragédiához, évekkel korábban gróf Esterházy Miklós, Zichy Mihály kartonjai alapján, a kor egyik legnagyobb színházi festőjével, Burghardt Ferenccel díszletet festetett, amelyek Bécsben és Hamburgban – ahol német nyelven került színre Az ember tragédiája – óriási hatást keltettek. A tragédiát a monumentális díszlettel mutatták be Debrecenben, szenzációs sikerrel.

Zilahy Lajos színházvezetésére talán az a legjellemzőbb, hogy igyekezett a debreceni színházat bekapcsolni a kor áramába. Ennek a törekvésnek éppúgy vannak előremutató, mint sekélyes összetevői. Tény, hogy elődeinél nagyobb hangsúlyt fektet az üzleti szempontból fontos, pikáns, olykor trágár bohózatokra, amelyeket piros színlappal jelez. Ugyanakkor a pesti színházakat is sokszor megelőzte az Európában zajló művészileg értékes színházi törekvésekre való reagálásával. Pl. a Reinhardt-színháztól átveszi a börtönben zajló Két jó madár című komédiát.

Zilahy, színháza helyzetéről ezt írja: „ A vidéki színészet előbbre való fejlődése helyett az utóbbi 10-12 esztendő a sajnálatos és fájó dekadencia nyomán született és létezik. … A fokozatosan szaporodó fővárosi színházak elvonják a jobb erőket. Alig fél évig vagy 1 évig működnek a vidéki színházigazgató alatt a fiatal tehetségek, és máris ráteszik csábos polip karjukat a fővárosi színházak igazgatói és viszik el vidékről. De nem csak ez irányban bénítja meg a vidéki színigazgatók működését az elmúlt 10 évnek kártékony hatása, hanem nehézzé teszi műsorukat az a sok-sok érdemes és nem érdemes darab, amellyel a fővárosi színigazgatók traktálják közönségüket, és amelyeket tőlem is megkíván a közönségem. A színész reggeltől késő estig dolgozik, próbál, mindig újat és újat ugyanaz a személyzet és közben nem csoda, ha mire az előadásra ér, ereje és szelleme meg van őrölve. (…)”

Zilahyék színvonalának elismerésére jellemző, hogy német és orosz turné terveiről tárgyalt velük egy bécsi ügynökség. Valószínűleg anyagi okokból hiúsult meg ez a vendégjáték.

A színház anyagi nehézségei miatt újra a napilapok címoldalán szerepel a színházi válság rovat. Zilahy lemond az igazgatói tisztségről és a Vígszínházba szerződik, mint színész.

Az 1913-1914-es évadban, Mezei Béla igazgatása alatt, a színháznak nem sikerült kilábalnia az anyagi válságból. 1914 nyarán kitört az első világháború, a városnak súlyosabb gondjai támadtak, mint a színügy.

CSOKONAI SZÍNHÁZ – 1916

1916-ban a színház felveszi a Csokonai Színház nevet.

Heltai Jenő igazgatása alatt (1917-1919) valamennyire konszolidálódott a színház kaotikus helyzete. Vígszínház néven nyitották meg az Arany Bika színháztermét, amely a színház „fiókintézménye”, kamaraszínháza lett.

Heltai nagy műgonddal mutatta be Az ember tragédiáját. Játszották Csiky, Shakespeare, Goethe, Szigligeti műveit; az operák közül Mozartot és Dohnányit. Heltai tervei között szerepeltek: Ibsen, Strindberg, Gorkij, Hauptmann darabjai, azonban a színházi tervekből nem valósulhatott meg semmi: a királyi román intervenciós csapatok 1919. április 23-án elfoglalták Debrecent. A színház, szervezési és anyagi gondokkal küzdött, a színészek sztrájkoltak, mert a város vezetése nem engedélyezte a helyárak növelését.

A nehézségek ellenére is működött a színház, amiben nagy érdeme volt az igazgató mellett a rendező, László Gyulának is, aki egyike volt azon keveseknek, akik a színház művészetét újítani akarták. Heltai haladó színházi törekvése csak később, a harmincas évek derekán folytatódott és kapott új távlatot Horváth Árpád munkásságával. Addig azonban olyan másfél évtized telt el a színház életében, amelyet az üzleti szellem határozott meg Kardos Géza igazgatása alatt.

Műsorplakát 1920-ból

HORVÁTH ÁRPÁD – 1936

Horváth Árpád

1936. május 7-én a város közgyűlése a harminchét éves Horváth Árpádra bízta a Csokonai Színház igazgatását. Horváth Árpádot egyéni értékei, haladó színházi irányultsága illetve rendezői tudása emelte a színház élére.

Horváth Árpád az Eötvös Kollégium tagjaként szerzett diplomát, majd újságíró, színikritikus lett. 1922-ben a Nemzeti Színházhoz került Hevesi Sándor tanítványaként, mint tanulmányi rendező. A dramaturgiai vizsga és a sikeres bemutatkozó rendezés után segédrendező, majd alrendező, 1932-ben pedig a színház főrendezője lett. Saját önéletrajzi írása szerint ez idő alatt kb. 230 darabot rendezett.

Színházi rendezést tanít 32-től az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában. Tajrovot, Mejerholdot, Sztanyiszlavszkíjt tanítómesterének vallja. Jól ismei a francia színházi újítókat és a korabeli német színházi törekvéseket.

Horváth Árpád szembeszáll a polgári színház színvonaltalanságával: katartikus színházat akar. Rendkívüli alapossággal készül az előadásokra is: a korban szokásos 6-8 nap próba helyett 3 hetes próbaidőszakot tart. A kezdeti sikerek mellett hamar megjelennek a nehézségek is: bírálják politikai figyelmetlensége miatt, s a darabja előadására érkező Heltai Jenőt a színházban atrocitások érik. Az évad végére egyre csökkenteni kell a helyárakat, s nyilvánvaló lesz: a közönség nem érett meg erre a magasabb művészi színvonalra. Amikor a Csokonai Színház igazgatója lett, így határozta meg programját: „A színház szemének folytonosan három csillagzatra kell szegeződnie: az egyetemes európai művészet, a nemzeti művelődés és a magyar nyelv és irodalom hármas csillagzatára. Csak ezek kultuszában nézhet további és másodlagos feladataira: a szórakoztatás, a könnyebb, de mindig a jó ízlés által határolt mulattatás igényére.” Hitt abban, hogy a színház a nemzeti művelődés legfontosabb tényezője. Programját Schöpflin Aladár, a Nyugat főmunkatársa is lelkesen méltatta: „Tudom, hogy rendkívül nagy és felelősségteljes feladatot akar vállalni, művészi hivatásának teljes tudatában, és teljesen egyetértek vele abban az elgondolásában, hogy a debreceni színház művészi színvonalra emelése döntő fontosságú nemcsak a magyar vidéki színészetre és drámaírásra, hanem az egész magyar színházi kultúra sorsára is.”

Horváth, programjának megvalósítását két alapvető tényezőre helyezte: a műsorra és a társulatra. Műsortervében szerepelt Tamási Áron, Tersánszky Józsi Jenő, Giraudoux, és a klasszikusok közül Az ember tragédiája, Bánk bán, Magyar Élektra, Shakespeare, Moliére, Ibsen, Pirandello, G.B.Shaw művei.

Kitűnő érzéke volt a színészek tehetségének felismeréséhez. A színházi szakma értetlenül állt az 1936-os társulat összetételét látva: csupa ismeretlen nevű színész az ország egyik legpatinásabb vidéki színházában…

Horváth Árpád felújíttatta a színpadtechnikát, forgószínpadot szereltetett, és kezdeményezésére elindult a színház hivatalos lapja a Debreceni Színház. Nyitószámában ezt írja: „ A színháznak egyetlen útja, hogy el ne veszítse önmagát, a legnehezebb út, hogy művészet legyen és maradjon.” És hatványozottan nehéz ez abban a korban, amikor a fasizmus, a nyilasok és a szélsőjobb előretörése, a fasiszta Németországtól való függés, a háborúra való készülődés az emberekben szorongást, félelmet kelt. Ebben a légkörben lecsökkent a színházak látogatottsága. „Lövészárokba kényszeríti a Ma szellemietlen – és írjuk: lelkietlen – brutalitása a mi hivatásunkat is.” – írja Horváth Ádám a Debreceni Színház 1937-es karácsonyi számában.

Horváth első debreceni rendezése, Szophoklész Antigonéja volt, vele egy műsorban állította színre Molnár Ferenc Előjáték a Lear királyhoz c. jelenetét. Az évad csúcspontja Az ember tragédiája volt, Horváth rendezésében, amit a magyar színháztörténet az egyik legmagasabb színvonalú előadásnak tart. Az első évad művészi téren igen jelentős volt, anyagi téren viszont nagy veszteségeket könyvelhettek el. A puszta fennmaradásért küzdött a továbbiakban egy magas színvonalú színházi kultúrát képviselő társulat.

Az 1937/38-as évad idején ünnepelte a debreceni színészet a 140 éves fennállását. A jubileumot – Horváth rendezésében – a Bánk bán bemutatásával ünnepelte a színház. Az évadban a következő rendezése, talán még nagyobb művészi sikert aratott: a Lear király, melyben Kőmives Sándor színészi pályafutásának egyik művészi csúcsát érte el.

A színház anyagi gondjainak egyre nyomasztóbbá válása és a politikai események (a bécsi döntés, a felszított antiszemita hangulat) lehetetlenné tették a viszonylag konszolidált színházi működést.

Az utolsó évad (1938/39) prózai műsorán, többnyire könnyebb művekkel szerepeltek és egyetlen operaelőadásra volt már csak lehetőségük. A Horváth Árpád társulat 1939. május 21-én tartotta utolsó előadását Debrecenben. Nem csupán az anyagi csőd volt az egyetlen kiváltó oka a társulat feloszlásának, támadták Horváth Árpádot a nyilasok is amiatt, hogy társulatának zsidó tagjai voltak. Horváth olyan színházat hozott létre Debrecenben, amely a legtisztább művészi törekvések, korát megelőző kísérletek színhelye lett.

1944. decemberében a nyilasok rátalálnak a Budapesten bujkáló Horváth Árpádra, bebörtönzik, majd kivégzik.

1939-1949 – HÁBORÚS ÉVEKTŐL AZ ÁLLAMOSÍTÁSIG

Horváth Árpád társulata után vendég társulatok játszottak a színházban. A vendégjátékok hamarosan intézményes formát kaptak: a kultuszminisztérium létrehozta a cseretársulati rendszert Debrecen, Szeged, Pécs és Miskolc részére, de már a 39/40-es évadban kiütköztek a rendszer hibái. A cseretársulati rendszernek nem voltak itt hagyományai, a közönség nem tudott társulatokhoz, színészekhez kötődni, idegenné vált számára a saját színháza.

1942-től ismét önálló társulata lett a Csokonai Színháznak. Igazgatója Beleznai Unger István, operett színész és rendező lett, és ez rányomta a bélyegét a színház repertoárjára is. Igazgatásának kétségkívül legjelentősebb tette az Irodalmi Kamaraszínház létrehozása.

A színház működése a háború következtében akadozott, majd teljesen leállt. Csak 1944 legvégén nyitotta meg ismét kapuit, az ún. szabadművelődés irányzatai előtt.

1945 elején Bihari Istvánt és Lindenberg Gyulát bízták meg a színház vezetésével, ám fél évvel később a színészek szakszervezete le is váltotta őket, vezetői alkalmatlanságra hivatkozva. Ennek nyomán Beleznai Unger István kapott igazgatói megbízást, aki előzőleg már volt a színház igazgatója. Ebben az időszakban a színház művészi mélyponton volt. 1946-ban a színház anyagi okokból is bezárja kapuit.

Az 1947/48-as évadot a színház Kőszegi Géza vezetésével kezdte, aki Madách, Csokonai, Moliére, Puccini, Kodály műveit tűzte műsorra, de az évad második felében kénytelen volt ő is engedményeket tenni: szériában játszatta a híglevű operetteket.

1949. májusában Debrecen város vezetői beadvánnyal kérvényezték a színház államosítását.

1949 AZ ÁLLAMOSÍTÁS ÉVE

1949 szeptemberében állami kezelésbe került az ország összes színháza, tehát a Csokonai Színház is. A színházak államosítása alapvető változást hozott. Az állam magára vállalta a színházak fenntartásának terheit, megszüntetve azt a korábbi állapotot, amikor a színház tartalmi munkája a kassza függvénye volt. Elvileg lehetővé vált volna ekkortól a színházak egészen új kulturális feladatának megvalósítása. Viszont a kor kultúrpolitikája egy szűk ösvényre szorította a színházak művészi tevékenységét, és ez a politikai nyomás, vagy diktatúra, a hatvanas évek közepétől lazult csak valamennyire.

A pártállam, az anyagi támogatás ellenében megkövetelte, hogy a színházak a saját „művészi” eszközeikkel szolgálják és terjesszék az állam hivatalos (és kötelező) szocialista eszmeiséget. Tehát olyan műsortervet dolgozzanak ki, amelyben előtérbe kerül a szovjet és a népi demokrata országok darabjaiban ábrázolt új élet szépsége, lendülete, optimizmusa…

A kultúrpolitika a színházat a szocialista szellemiség terjesztésének fontos színhelyévé tette. Annak érdekében, hogy ez az eszme minél szélesebb néptömegekhez eljusson, a jegy- és bérletárakat drasztikusan lecsökkentették, és különféle reklámkampánnyal vonzották a munkások, parasztok, diákok tömegeit a színház széksoraiba. Ennek nyomán hatalmasan megugrott a színházak látogatottsága, ami lehetővé tette a számukra, hogy a megtűrt műveket, a klasszikusok valós értéket képviselő alkotásait is „népszerűsítsék”.

A Csokonai Színház e nehéz korszakot átélt igazgatói – Horváth Jenő, Téry Árpád, Both Béla – áttették műsorpolitikájukban a hangsúlyt a klasszikusokra, akiknek műveit, jó színvonalon játszva, megszerettették a közönséggel.

TÉRY ÁRPÁD – 1950

Téry Árpád szobra a Csokonai Színház előtt

A Csokonai Színház életében meghatározó jelentőségű volt az 1950. őszétől az 1957 nyaráig tartó, Téry Árpád igazgatása alatti időszak. A színház ökonomikusan kezdett bánni erejével, csökkentette a bemutatók számát: egy évadban 12-14 bemutató volt az átlag. Viszont az előadások minősége javult, sőt kiváló produkciók is születtek. Évadonként átlag 4-5 klasszikus szerepelt a műsoron, ami nem csak a közönségnek vált fontossá a didaktikus szocreál-darabok mellett, hanem a színház fiatal színészeinek is, akik főleg a klasszikus művekben bontakoztathatták ki alkotókészségüket és tehetségüket. A fiatal tehetségek közül is kimagaslik Soós Imre, Mensáros László, Örkényi Éva.

Az 1956-os forradalom mély sebeket hagyott a társulaton. Amikor Both Béla átvette a színház igazgatását, 1957 kora nyarán, egy szétzilált és megfogyatkozott társulat élére kellett, hogy álljon. Mensáros, Örkényi, Márkus, Téry, Simor már nincs a színháznál, Soós Imre öngyilkos lett. Both Bélának minden nehézség ellenére, sikerült visszaállítania a színház kulturális jelentőségét a régióban.

SZENDRŐ JÓZSEF – 1958

1958. őszén Szendrő József, nagy tudású rendező és tapasztalt vezető került a színház élére. Nyilatkozatában így körvonalazta elképzeléseit: „ A Csokonai Színházból olyan kulturális központot lehetne létesíteni, mint annak idején a kolozsvári volt. Itt megvan a lehetősége annak, hogy tökéletes együttest hozzunk létre… Ebben az évadban merem remélni az eddigi színvonal lépcsőzetes emelkedését, két-három éven belül pedig… a fővárosi színvonalat.”…