A XVI. DESZKA Fesztiválon továbbra sem lassul a tempó, szombaton újabb színes programokkal találkozhatott a közönség. A nap történéseiről alább olvashatnak.

A kortárs drámák idei seregszemléje, a XVI. DESZKA Fesztivál – jó értelemben véve – talán legsűrűbb napja a február 28-ai, ötödik nap volt. Összesen öt előadást tekinthetett meg a közönség, miközben szélDESZKA-programban sem volt hiány.

10 órakor a Mesebolt Bábszínház Tono című előadásával, a görDESZKA-program részeként bemutatott darabbal indult a nap.

11 óra 30 perckor ültek össze a Házi Bölcsek és a szakma képviselői a Mispál Attila vezette értékelő diskurzusra.

14 órakor ismét görDESZKA-esemény, a Ciróka Bábszínház Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfija várta a kicsiket és a nagyokat egyaránt.

16 órától a Trafó Kortárs Művészetek Háza, a Maszk Egyesület és a Szkéné Színház koprodukciójában, a DESZKA-szekcióban lehetett megtekinteni a Térkép a túlvilágról című darabot.

18 órától, szintén a DESZKA-eseménysorozat keretében a Miskolci Nemzeti Színház Vasgyári eklógák című előadása várta a nagyérdeműt.

20 órától a XVI. DESZKA Fesztivál utolsó felnőtteknek szóló előadására került sor: a Bolond világ, avagy The Marx Brothers című produkciót a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház prezentálta.

22 óra 30 perckor pedig a szélDESZKA keretében a házigazda Csokonai Nemzeti Színház színészzenekarának koncertjével lehetett a nap élményeit szórakozva feldolgozni.

Gyürky Katalin

A Csokonai Nemzeti Színház irodalmi referense

A február 28-ai napon látott előadásokról a kritikák itt olvashatók:

A boldogság kék madár

(Mesebolt Bábszínház: Tono)

A kék az autizmus színe. Tono nővére (Kolozsi Angéla) kékre festi a haját. A színészek kék jelmezt viselnek. Az előadás zenéje (Pirisi László) ismétlődik. Tono anyukája mindig ugyanazt a finomságot főzi a fiának. Tono apukája mindig ugyanazt a dalt énekli. Sosem túl hangosan. Tono nagymamája mindig ugyanazt a történetet meséli. Tonót (Forrai Áron) azok a dolgok érdeklik, amik másokat nem. A madarak. Tonónak van egy kék madara. Tonónak macskája is van, a neve Zeca. Az nem érdekli. Öccse is van, Pepe (Kőmíves Csongor). Ő érdekli?

A Mesebolt Bábszínház Tono című előadása (André Neves képeskönyve alapján írta Réder Ferenc és Fodor Orsolya) felhívja a figyelmet arra, hogy mennyire fontos érzékenyítő előadást úgy készíteni, pontosabban: úgy is készíteni, hogy megmutatjuk a „másik oldalt” is. A „sérült” személy környezetében élő emberek mindennapjait. Hiszen ez új megvilágításba helyezi az SNI-s gyermekekről folytatott kommunikációt. Mert így az előadás nem azt feltételezi, hogy az autista gyermek élete nehéz és boldogtalan. Épp ellenkezőleg: azt mutatja meg, hogy egy ilyen gyermek a belső világában igenis megélheti a boldogságot és a tökéletességet.

Az a világ, amelyet az előadás felépít, részletekbe menően alaposan átgondolt. Mindennek jelentése van. Két síkon látjuk megnyilvánulni a szereplőket: egyfelől, amikor direkt módon személyesen teremtenek kapcsolatot velünk, nézőkkel, másfelől, amikor bábukkal mesélik a történetet. Ezzel a fajta játékkal tudnak beszélni arról, amiről személyesen nagyon nehéz lenne. S bár az előadás 6 éven felülieknek készült, ám a beszélgetéseim során megbizonyosodtam arról, hogy a felnőttek számára is szemléletformáló erővel bírt.

Az előadás kuriózuma, hogy nem klasszikus bábok jelennek meg benne, hanem tárgyanimációval dolgoznak benne a művészek. Az Árvai György – Szűcs Edit tervezőpáros munkájának köszönhetően kockákat látunk, rajtuk a szereplőkkel (a szerző mesekönyvi rajzai alapján): ők külön kockákon helyezkednek el, így mozgathatók, reakcióképesek. Talán banálisnak tűnik, de engem komolyan elgondolkodtatott az, hogy milyen dramaturgia szerint történik meg a kocka-bábok elmozdítása, hiszen a különböző bábtechnikák különböző dramaturgiával működnek. Fodor Orsolya rendező elmondása alapján ezt nem kell úgy túlgondolni, ahogy én tettem. A mozgatás a szereplők érzelmi megnyilvánulásait jelzik – úgy reagálnak, mint az emberek.

Mindegyik kocka ugyanabban a stílusban készült. Tono kockája azonban más, átlátszó, kevésbé kidolgozott, láttatja az őt mozgató színész arcát. Míg a mese síkjában létező szereplők csak a kockát látják, addig mi, nézők az előadás elejétől fogva beavatottak vagyunk. Látjuk Tono lelkét, ahogyan figyeli a körülötte zajló eseményeket. Látjuk érzelmi megnyilvánulásait is. A végén csak mi halljuk azokat a gondolatokat, amelyeket nem tud szavakkal kifejezni Pepe felé.

Az alkotók olyan előadást hoztak létre, amely egyaránt alkalmas arra, hogy élvezetet találjanak benne azok, akik helyett beszél, illetve azok is, akikről beszél. A szakma is meg lehet vele elégedve, mert miközben ezt írom, folyamatosan újabb és újabb gondolatok fogalmazódnak meg bennem.

Koós Csenge

a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem

Kortárs Színházi mesterképzésének I. éves hallgatója

Ég és Föld határán

(Ciróka Bábszínház: Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi)

A Ciróka Bábszínház előadása, Kovács Géza rendezése finoman, szinte észrevétlenül húzza be a gyerekeket abba a kettős világba, ahol ember és tündér, bár sosem érhetne egymáshoz, ez mégis megtörténik. Az adaptáció egyik legszebb vonása, hogy a varázslat nem a látványelemek túlzásából születik, hanem abból, ahogyan a színészek testének mozdulata, a bábok lélegzése és a fények játéka egymásra talál.

Az előadás végig azt sugallja a fiatal nézőknek, hogy a szerelem és az egymás iránt vállalt felelősség nem varázslat, hanem választás, de legfőképp: kitartás. Ilona (Horgas Ráhel) és Árgyélus (Szekeres Máté) útja ugyan mesebeli kapukon, fénylő csillagokon és próbákon át vezet, mégis nagyon emberi: két kamasz találkozása, kíváncsisága, egymás felé fordulása. A történet egyik legszebb üzenete, hogy az igazi kapcsolat az, ahol a másik nem eltűnik, hanem megmutatja, ki is ő valójában – még akkor is, ha ezért időnként át kell kelni a sötétségen is.

A fehér vászonra is vetített fényjáték az egész előadás lelke, a nappalok és éjszakák ritmusa, Ilona és Árgyélus egymásra találása és elvesztése mind a fényből bomlik ki. A kút jelenete például különösen finom: a szereplők saját árnyékukat „látják meg” benne, mégsem nézhetnek bele igazán. Törékeny metafora ez egy olyan szerelemről, amely egyszerre csodálatos és tiltott.

Az előadás egyik nagy erénye, hogy a fantáziára épít. A világok nem kész díszletek, hanem a gyerekek képzeletében állnak össze: madarak, fák, csillagok csupán pár mozdulatból vagy egy-egy fény felvillanásából, koreográfiájából teremnek meg. Az ördögök jelenete oldja a feszültséget, a három varázstárgy megszerzésének játéka pedig ügyesen mozgatja a cselekményt, amihez az apróbb nézők is könnyen kapcsolódnak.

Az előadás vége viszont kissé hirtelen következik be: a Sötétség Birodalmába való átlépés, Ilona döntése, hogy halhatatlanságát feladva az emberi mivoltot választja, mind feszített tempóban történik. Egy-két mozzanatból szívesen kapnánk még egy leheletnyit, főleg a gyerekek érdekében volna ez kívánatos, hogy ezáltal jobban elmélyüljön a tét, érezhessük a döntés súlyát. Ennek ellenére a finálé fénnyel és zenével átszőtt rítusa szép, letisztult gesztus: a két fiatal egymásra talál.

A közönség mindvégig követni tudta azt a finom tempót, amelyet ugyan némi gyorsasággal, ugyanakkor érzékenységgel tart fenn az előadás. A történet egy szerelem kibontakozásáról szól, amelyben a két fiatal pont annyit lát egymásból, amennyit a szelemben bárki remél: a másik valódi arcát és lényegét.

Szakács Kata

a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem

Kortárs Színházi mesterképzésének I. éves hallgatója

A hajóra szállt identitás

(Trafó-Maszk-Szkéné: Térkép a túlvilágról)

Kárpáti Péter műve olyan, mint egy sóhaj. A fáradozás, a feladás, az újrakezdés, a vágyódás, a titok, a múlt, és végül a megnyugvás sóhaja. Ez mozgatja az ötletet, az írást, a színrevitelt és végül a narrátort is. Én vagyok minden szereplő – mondja Kárpáti a színpadon. Én, mert mást nem találtam.

A titok, annak megfejtésének vágya, és egyben megfejthetetlensége a történet maga. Hiába kerül elő sokszor a nyomozás aktusa, hiába meséli az autofikciós narrátor – az értelmezési hagyomány kedvéért nem mondom ki, hogy Kárpáti Péter, miközben igenis Kárpáti Péter –, hogy a hagyatékban, könyvtárakban, naplókban milyen nyomokat talált, ez útközben mind érvénytelenné válik. Kapunk egy lehetséges megfejtést – tényszerűnek nem merem mondani –, de ez érdektelenné válik. Bíró Mór elszökésének, majd hajóra szállásának mikéntje, ami a darab kiindulópontja, engem már nem érdekel a végére. Érezhetően a szerzőt sem igazán. A több évtizedes küzdés az írással és a titokkal, az ebből vadvirágként kinyíló személyek, a méhek, a pókok, a zsidó-keresztény európai kultúrkör – ezek mind érdekesebbé válnak. Mert ez az igazi mesélés.

A mesélés aktus. A mesélés gesztus. A mesélés élet. Egyik alapja a „tól-ig”, az innen indulunk és ide jutunk linearitása. A mai világban a kulturális szféra egyre inkább beszűkül erre a „tól-ig”-re. Azt értem ezalatt, hogy jóval fontosabb a történet, mint a hogyan, a miként és a miért. Itt ezeken van a hangsúly. Adott egy megfejthetetlennek tűnő elutazás, egy vakfolt, egy szürkehályog a család mindent átlátó szemén, ami természetességgel kelti fel egy a múltat tudni vágyó ember fejében a kíváncsiságot. És ez fontos is minden olyan ember számára, aki a jelenbe vetettséget szorongásként éli meg. Jó esetben minden emberi lény életében. Számomra, mint néző számára nem tud életbevágóan fontos lenni Bíró Mór, a már korábban tisztázott eredetű narrátor dédapjának eltünése a családból, és mégis kialakul egy viszonyom hozzá, éppen azáltal, hogy Kárpáti Péter maga is játszik az előadásban. Ez a személyesség az, ami az intellektuális élvezkedésen túl – két oldalról olvasható szó, ezt az olvasóra bízom – egy személyes mesélés helyzetét adja a történetnek. Ez tart ott nézőként. A mesélés gesztusa, a világok feltárása, a fiktív apokrifek megjelenése, és mindeközben az élőben megjelenő párbeszédek magas szellemi teljesítménye minden oldalról.

Egy, fesztiválokon amúgy igen gyakran előforduló váratlan helyszínváltozás következményeként az előadás egy kisebb, így jóval intimebb tér helyett végül a debreceni teátrum vasfüggönnyel leválasztott nagyszínpadán játszódott. Az előadás egyik pontján a zsinórpadlást is megvilágították, ahonnan egymás mellett, szorosan lógtak le a János vitéz előadásának díszes kulisszái. Az operetti pompa alatt egy családkutatás elmés rekonstrukciója volt látható. Egy képben kaptuk meg tehát a magyar színház megújulásának lehetetlenségét. Valami mindig valami alatt tud csak futni. Valami szerényebb a nárciszi víztükör alatt. Valami személyes a személytelen alatt.

Az eszköztelenség határát súroló előadás színházi hiányt nem keltett. A színészi alakítások megtöltötték a teret, a fejben és testben egyaránt aktív alakítások láttán fel sem merült a látvány hiányossága – persze, ha valami nem hiányzik, az nem hiányosság…

A hiány egyedül az a sóhaj volt, ami az egészet ihlette. A történet hiányának, a rekonstruálás hiányának, valahol a múlt hiányának a sóhaja. Ehelyett a sóhaj helyett kaptunk egy személyt és társait, akik mégiscsak ő voltak. És valahol ettől én is ő lettem. Az az illem kedvéért néven nem nevezett Kárpáti Péter, akarom mondani a narrátor…

Színészek: Tóth Ildikó, Zsótér Sándor, Hevesi László, Jenővári Miklós, Kárpáti Péter. Látvány: Veronika Keresztesová. Fény: Lengyel Ákos Papa. Dramaturg: Zsigó Anna. Mozgás: Horkay Barnabás. Produkciós vezető: Vajdai Veronika. Író, rendező: Kárpáti Péter.

Tóth Gergely

III. éves dramaturg szakos hallgató

budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem

Fémpaplan és bádogpárna

(Miskolci Nemzeti Színház: Vasgyári eklógák)

„…elkapart sebe Miskolcnak, érzéstelenítés nélkül, hirtelen levezényelt, rapid felejtés.”

A Vasgyári eklógák c. előadás olyan világba kalauzol el bennünket, ahol minden fémből van. Bádogállatok legelésznek vas mezőkön, a 77 magyar gépmese az esti olvasmány, bádogerdők bádogpatakokkal. Még Kormos István piros delfinjeiből is fekete delfinek lesznek – sőt, még a fény is fekete. A természet igazi vegykonyhájából született ez a világ Zemlényi Attila és kabai lóránt (igen, kisbetűvel) receptje alapján, színpadra Fandl Ferenc alkalmazta.

Nehéz, lokális, mitológia. Több mint százezer ember kapcsolódott a miskolci Vasgyárhoz, s ahogy az megszűnt, úgy szűntek meg létezni az életek.

Megtévesztő lehet a „szcenírozott felolvasószínházi előadás” címke a színlapon, hiszen egy sokkal komplexebb dologról van itt szó. A jeleneteket elválasztó kis vetítések segítenek a nézőnek eligazodni ebben a lírai útvesztőben, a nagy vetítések pedig nem kerülnek túlsúlyba, alámennek az atmoszférának, szolgálják azt a fajta elveszettséget és irracionális kötődési vágyat, ami az előadás összhangulatát jellemzi. A bejátszott hangok az akusztikai élményt erősítik – miközben a színészek maguk is hangkulisszákat csinálnak, növelve ezt az összművészeti hatást. Különösen fontos volt a DJ szerepe, aki hol a Thunderstruckot rakta be, hol pedig az Internacionálé és különböző kisdobos dalok csendültek fel – vagy a Pitbull Terrier. Nem tudtak ezek a gesztusok elidegeníteni, hiszen egy múltba való visszaereszkedés állt a középpontban.

A díszlet és a jelmez jelzésszerű – kivétel az állatok –, ellenben nagyon okos megoldás a fejlámpa és füstgép használata, mert indusztriális hangulatot teremt. Különösen szép gesztus, – egyfajta lokális összetartást szimbolizál –, hogy az előadás csak a DVTK zászló felrakása után kezdődik.

A rendezés nagyon ügyesen használta ki a szöveg zeneiségét – miközben nem veszít, sőt, talán erősíti a lírai jelenlétet –, zenét csinál a szövegből, túloz, harsány, énekel, rappel, emiatt gyönyörűen groteszkké válik. Különösen jót tett a varjak árnyjátéka, pantomimje, tánca és a koreografált mozgásaik, mert ezek ellensúlyozták a szereplők (mesélők? regösök?) statikusságát. Ez a statikusság egyszerre okozhatta a még össze-nem-omlott gyárépület élményét, valamint kórus-szerűvé tette az előadást.

Ez a kórus-jelleg pedig misztikussá varázsolja az egész produkciót – tulajdonképpen erről van itt szó, mítoszt teremt, mítoszt mesél. Innen szól Magdolna, a kohó istennője: „Olvadt nőstényördög vagyok köztetek. (…) Folyékony fém a szívem, lágy nemesacél a mellem, a vágy ezerfokos titokzatos tárgya vagyok (…) Én vagyok a füstszűrő nélküli Munkás, fekete címkés Cseresznye a szádban, a szerelem forró, tékozló öntőgödre”. Az Acélváros iránti nosztalgia nem egyszerűen egy vágyott állapot a Kádár-korban. Borsod – s különösen Miskolc környéke – híres az összetartásáról, bezártságáról, ezt talán a „sorsod-Borsod” mondaton keresztül érthető meg legkönnyebben. A gyár és a környezete pedig olyan kiemelt szociokulturális közeg, amely összekovácsolja az embereket, hiszen egyforma itt a társadalmi státusz, közel azonos a fizetés, mindenki egy helyen lakik, dolgozik, szórakozik, a gyerekek pedig egy helyre járnak iskolába etc…

De vajon mitől olyan fontos ez a gyár egy egyetemista lánynak, Aurórának?

Auróra szinte horrorfilmbe illően ereszkedik a gyár mélyébe, ahol a Beteg Kisfiú is haldoklik, s mintegy a gyár szelleme – pontosabban a gyárhoz kapcsolt érzelmi kötődés – bolyong, hogy végül meghaljon. Így kapjuk meg azt, hogy lehetett fontos bármennyire is az Acélváros, lehet bármekkora a sértettsége azért, mert nem sikerült bekapcsolni: 2026 Miskolca van. Nem előbb. Nem ringathatja örökké ebbe az álomba magát a város, ideje túllépnie, egy következő életszakaszba.

A gyárat köveire bontják, Borsodival fellocsolják, koponyát tesznek a bontókalapácsra – miskolci memento mori. Majd ahelyett, hogy tapsolnánk, csak nézzük, ahogyan az egész csapat iszik, sörrel kínálja közönségét, majd annyit mondanak: köszönjük.

Második pásztor:

…az elveszett éjben,

röptüktől sötéten és hidegen izzik az égbolt,

durva kométa, keletre tart, majd visszajön újra,

szállnak a varjak, átkoznak és áldanak minket,

ölnek, halnak, újraszületnek — boldog a Zóna,

és boldog lesz mind, aki látja a röptüket abbama-

radni, földbecsapódni a kurva varjakat élve.

Zsigmond Soma

a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem

III. éves dramaturg szakos hallgatója

Marx–osztódás

(Kosztolányi Dezső Színház: Bolond világ, avagy The Marx Brothers)

Egy asztal, egy vödör, néhány katonai sisak, pizzás dobozok, székek, egy kórházi ágy, két ruhaállvánnyi öltözék, öt játékbaba, egy doboztévé, és egy mű férfi nemiszerv. Kell bármi más a szórakozáshoz? Bélai Marcel rendezésével zártuk a napot. A Bolond világ, avagy The Marx Brothers az az előadás, ami ráveti magát a nézőre, és addig rázza, amíg egy esetleges szombat esti kimerültség át nem adja a helyét a felszabadult tébolynak.

A Kosztolányi Dezső Színház társulata megmutatja nekünk, hogy milyen lehetett a Marx család teljes egészében. Az öt szereplő testvéri viszonyban áll egymással, ez a kiindulópont, de ahogy haladunk előre a történetben, más karaktereket is megtestesítenek – felváltva. Az előadás egy felvonás, mégis két részre tagolnám. Az első felében megismerjük a Marx szülők történetét, a második felében a testvérekét, ahogyan ők világra jönnek és felnőnek.

Humorban nem szenvedünk hiányt, minden jelenetben akad szereplő, aki frappáns szöveggel vagy játékmóddal bővelkedik. Az alapvetően is vicces, ironikus szöveg közepette a szereplők néha ki-kiszólogatnak a karaktereikből. Ilyenkor vagy a műszakhoz intéznek pár szót, vagy egymáshoz, aminek köze lehet az igaz történethez, mivel a Marx testvérek is ezzel az eszközzel éltek, amikor a nézőközönségen észlelték az unatkozás jeleit.

Az előadás ritmusa pörgős, minden percben éri inger a nézőt, hiszen a szereplők a történetmesélés közben folyamatosan helyet cserélnek, kivisznek a színpad szélére és behoznak a színpad széléről valamilyen kelléket, újabbnál újabb karaktereket alakítanak anélkül, hogy elhagynák a teret vagy azt a koncepciót, hogy ők elsősorban mint testvérek vannak jelen. Az átöltözéseket is a kisebb-nagyobb kellékek között, a színpadon oldják meg.

Viszont van egy olyan pontja is az estének, ahol ez a pörgés megáll. Az édesanyjuk stroke következtében megbénul, és a nézők hosszú perceken keresztül szemtanúi annak, ahogyan a testvérek levetkőztetik, megmosdatják, majd felöltöztetik őt. Néma csendben. A rendezés legbátrabb húzása, hogy kilép az addigi tempójából és percekig tartja ezt a csendet, ám ezt mégsem érezzük üresnek. Az anya a mozgatórugója volt ennek a családnak, és most a legkiszolgáltatotabb állapotában látjuk. Szembesülünk a tehetetlenséggel, amelynek bármelyikünk ki lehetne szolgáltatva, és maximálisan együttérzünk a testvérekkel, akiknek ettől kezdve az is a feladatuk, hogy felmérjék: kik ők és mire képesek az édesanyjuk nélkül. Ebből a változásból fokozatosan jutnak el újra a gyors tempóhoz, ám ez az átmenet úgy szervesül az eddigiekkel, hogy a néző nyugodtan bele tudjon helyezkedni.

Kiemelném a technikai megoldásokat, mert még élvezhetőbbé teszik a komikus jeleneteket. Az alkotók olyan hangeffektekkel látják el az előadást, amelyek végigkísérnek néhány mozdulatot, sőt, tovább is terjednek magánál a mozdulatnál. Példának okáért, amikor azt látjuk, hogy az egyik szereplő fejbe szeretné ütni a másikat egy serpenyővel, akkor elindítja a kezével a mozdulatot, de megáll, és mi csak a hangot halljuk tovább, ahogyan csattan, illetve azt a képet követjük, ahogyan az áldozat már kifeküdt az „ütéstől”.

Az teszi valódi színházi élménnyé a látottakat, hogy szinte egyszerre, egymással párhuzamosan tapasztaljuk meg ezt a bolond, szórakozott világot az emberi esendőséggel.

Silló Dóra

I. éves teatrológus hallgató,

Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem