Megérkeztek a XVI. DESZKA Fesztivál negyedik napjának beszámolói. Olvassák szeretettel!

A kortárs magyar drámák debreceni seregszemléjének február 27-ei eseménysorozata 10 órakor az Utolsó nyarunk című, a Dante Casino előadta görDESZKA-programmal indult.

11 óra 30 perckor vette kezdetét a napi szakmai beszélgetés a Házi Bölcsek részvételével, Mispál Attila moderálásával.

14 óra 30 perckor a szélDESZKA keretében zajlott le a fesztivál II. könyvbemutatója: A Jelenkor Kiadó Oidipusz vagy Kreón című, Térey János és Karsai György újrafordította klasszikus görög drámákat tartalmazó kötetéről Gyürky Katalin Karsai Györggyel beszélgetett.

15 óra 45 perckor szintén a szélDESZKA keretében Kiss Csaba: Rozetta és az üstökös című drámáját felolvasószínházi formában ismerhette meg a közönség, melyről a Csokonai Társalgó Extra-sorozaton belül Juhász Anna irodalmár a szerzőt és a produkció résztvevőit kérdezte.

17 órakor a DESZKA programsorozatán belül került sor a Csokonai Nemzeti Színház Debrecen Portugál című előadására.

20 órakor, szintén DESZKA-eseményként a Jóccakát című, a Katona József Színház játszotta produkcióval zárult a fesztivál IV. napja.

Gyürky Katalin

a Csokonai Nemzeti Színház irodalmi referense

A nap előadásairól itt olvashatók a kritikák:

A felnőttkor hajnala

(Dante Casino: Utolsónyarunk)

A kérdés tulajdonképpen a következő: mi marad meg? Mi marad meg belőlünk? Mi maradt abból, amik már nem vagyunk? Két fiatal hal úszik a tengerben, szembejön egy idősebb hal, és megkérdezi: „Na, milyen a víz?” Erre a fiatalok: „Nem rossz, egész jó.” Miután elúszik az idősebb, egymásra néz a két fiatal, s kérdi egyik a másiktól: „Mégis mi a fene az a víz?”. Az Utolsó nyarunk című előadás egy olyan egyetemes, mégis ritkán tárgyalt témát vett elő részvételi színház formájában, amely minden élő ember életét meghatározza. Nyár. Pontosabban az érettségi utáni: első és utolsó – szabad – nyár, amikor az egyetem még nem, a gimnázium már nem fenyeget: ez az igazi január elseje. Ekkor jogilag már bármit tehetsz, miközben emberileg alig tartasz valahol. Ez a tökéletes pillanat, nem kronosz, hanem kairosz – és nem a komoly-komolytalan tengelyen vagyunk, hanem a komoly-önfeledt tengelyen.

Ezt érzik meg a történet szereplői: Panna (Podlovics Laura), az Angliába készülő lány, aki maradna húga, Lili (Kétyi Luca) és barátja Álmos (Brezovszky Dániel) mellett. Döntését meghozta, mégis döntésképtelen. Másik élet kezdődik, s bár még maradnánk az előzőben, a nyár telik – velünk együtt. Felértékelődnek az eddig öröknek hitt kapcsolatok. Most kell még egy utolsó összeülés, nyaralás, buli, kirándulás – nem carpe diem ez, hanem az a fajta görcsös és szeretetteljes ragaszkodás az élethez, a megszokotthoz, amit utólag már megmosolygunk, miközben tudjuk, ez tesz bennünket emberré.

Álmos, aki nem tudja, hogy mihez kezdjen, maradásra szeretné bírni Pannát. Nem biztos semmiben, de azt tudja, hogy szeret. Az önkezelhetetlenség, a bizonytalanság, a nem-tudom-mit-akarok érzetet kapjuk – tehát azt, aminek muszáj megtörténnie. Álmossal történik az élete – az otthonmaradás melankóliája. Lili, a húg az írásaiba menekül, mert szeretne még időt tölteni a nővérével, hisz nem tudja, hogy milyen lehet az, ha nincs ott a biztos pontot jelentő személy. Kihúzták a szőnyeget a lábaik alól, s most csak abban bízhatnak, hogy megtudják egymást tartani – ezen is át kell esni.

Lili mondja ki az egyik legfontosabb mondatot: „Minden zenét, amit tizenhat évesen szerettél, majd kinövöd”. Aztán már egy európai körúton vagyunk. Itt veszi fel Panna és Álmos Kokót (Gemza Csongor), a stoppoló srácot. Kokó lényegében leképezi azt a 2023-at (Barbie film, Barbenheimer, Taylor Swift – The Eras Tour, girlhood), amit csakis azok ismertek igazán, akik akkor voltak tizennyolc-tizenkilenc évesek. A hunglish használata nem önkényes vicc, hanem az akkori élő nyelv felelevenítése – igaz ez a jelmezekre, a zenékre, miközben a tanterem padjai a nyolcvanas éveket idézik. Talán Kokó tud legkevésbé mit kezdeni az életével: lesz valahogy és az pont úgy lesz jó – miközben: egyetemre kellett volna menjek? Mi leszek, ha? Leszek-e egyáltalán valaki?

Az előadás másik fontos motívuma a csend és a beszéd, mert van olyan, hogy jólesik beszélni a semmiről, mert nem maga a téma, hanem a cselekedet, hogy nézd, beszélek hozzád, az, ami jólesik. Ugyanígy jólesik egy csend, az, hogy csak történünk. Ritka az a pillanat, amikor a kunderai lassúság-gondolat ennyire plasztikusan tud megjelenni.

Töredékes, nyárból kihasított jelenetek sorozata ez, ahol nem csak a szabadság vagy az identitás kérdése lebeg a kiöntött sörtől bűzlő teraszon, hanem maga az emberi működés, a másoktól való fenyegetően gyönyörű függés érzése. Oda akar visszaásni, ahol még az óvodai jel volt a fontos. Mindezt látva egyszerre érezhette magát öregnek és fiatalnak a néző, legyen bármely korú. A nyelv, a trendek, a zene elmúlnak, de azok az egyetemes kérdések és értékek, hogy hogyan tanulunk viszonyulni, szeretni, elengedni, nem. Erre tanít bennünket ez az előadás – és a csendre, a magunkba nézésre. A sokat emlegetett rohanó világban való megállásra, amikor már nem kell senkinek magyaráznom önmagam. Hiszen: „röviden nem tudok meggyőző lenni, a hosszú… meg… hosszú.”

Zsigmond Soma

a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem

III. éves dramaturg szakos hallgatója

A fölény dramaturgiája

(Csokonai Nemzeti Színház: Portugál)

Van egy pont, ahol a nevetés már nem felszabadít, hanem eltakar. Amikor a színpadon élők mozdulatlansága nem a saját bénultságunk tükreként villan fel, hanem egzotikus látványként: „ők” ilyenek, „mi” mások vagyunk. A Portugál világa eredendően nem a harsányság terepe, hanem a csendes beszorultságé — annak az állapotnak a lenyomata, amikor az elvágyódás nyelvi gesztus marad, és sosem válik tetté.

A Portugál alaphelyzete a kilépés lehetetlenségére épül. A Portugália-motívum nem konkrét földrajzi cél, hanem imaginárius menedék, a mozdulatlanság retorikai ellenpontja. Ez a paradoxon — vágy és immobilitás egyidejűsége — adná a darab tragikomikus sűrűségét. A debreceni előadásban azonban ez a sűrűség fellazul: a hangsúly a karakterek külsődleges jegyein, tipizált gesztusain és a könnyen dekódolható humoron van. A figurák — akik eredetileg a megrekedtség egzisztenciális állapotát hordoznák — inkább társadalmi karikatúrákká válnak.

A darab és a tegnapi előadás egyik finom szerkezeti rétege a Portugália–Moszkva párhuzam. Ahogyan a szereplők újra és újra kimondják Portugáliát, úgy válik a „Moszkvába!” refrénszerű sóhajjá Anton Pavlovics Csehov Három nővér-világában. Mindkét esetben a vágy verbalizálása fontosabb, mint a megvalósítás lehetősége: a távoli hely nem földrajzi cél, hanem a jelen elviselésének retorikai eszköze. A különbség a tónusban rejlik: míg Csehovnál a kimondott vágy mögött csendes tragikum sűrűsödik, Egressy drámájában a vágy gyakran ironikus, önreflexív felhangot kap, és a Bélai Maercel rendezte debreceni előadásban ez a finom párhuzam szinte elvész.

Ez a jelenség kihat a nézői pozícióra is. A szereplők kétdimenziós figurákká válnak, belső ellentmondásaik és finom rezdüléseik hiányoznak. Ennek következtében az empátia lehetősége is sérül: a néző nem azonosul a sorsokkal, hanem megfigyelő marad. A nevetés nem együttérző, hanem fölérendelt pozícióból fakad; a közönség távol marad azon az egzisztenciális csapdán, amely a dráma valódi tétje lenne.

A strukturális tragikum — a mozdulatlanság abszurditása, a vágy és lehetetlenség ellentéte — nem tud elmélyülni. A „proli poénok”, a harsány gegsorok és a karikírozott karakterek dominanciája kioltja a tragikumot, és a darab felszínes, humoros ábrázolássá zsugorodik. A Csokonai Nemzeti Színház társulatának technikai tudása gyakran vitathatatlan, ám a stiláris eltolódás következtében a figurák nem válnak komplex sorsokká.

Így a debreceni Portugál végül mintha egy másik térbe helyezné a tragikumot: nem a színpadra, hanem a néző fejébe. A nevetés ott cseng, ahol a csendnek súlya lehetett volna; a vágy kimondott, de nem cselekvő; a mozdulatlanság látszik, de nem érint. A darab legmélyebb paradoxona — a remény és tehetetlenség egyidejűsége — itt csak finom árnyékként jelenik meg, és a színház hallgat, miközben a néző saját maga mögé vetíti a hiányt. A tragikum így nem tűnik el teljesen; elcsendesedik, rejtőzik, és a színpadon megszólaló kacagás ellenére is ott lüktet a felszín alatt, mint egy halk, nem hallható sóhaj.

Stan Lilla-Aliz

a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem

Kortárs Színházi mesterképzésének I. éves hallgatója

Az ajtó, ami soha nincs zárva

(Katona József Színház: Jóccakát)

Sokszor elgondolkozom azon, hogy mi van akkor, ha az egész világ csak az én fejemben létezik. Lehetséges-e, hogy különböző színek, hangok, vagy akár megtörtént események teljesen máshogy tükröződnek az én értelmezésemben. Hányféleképpen lehet elmondani egy történetet úgy, hogy az továbbra is igaz maradjon? – persze itt adja magát a kérdés: hol is kezdődik az „igaz” történet? A Katona József Színház Jóccakát című előadása Horváth Péter darabja, amely Ascher Tamás rendezésében rengeteg kérdés mellett többek között ezeket is feszegeti.

Igaz az, amit annak tartunk.

Azt már megszokhattuk, hogy a színházban sokszor senki és semmi nem az, aminek látszik, ebben a darabban viszont tényleg nem bízhatunk egy jelenetben, vagy karakterben sem. Az, amit látunk, ugyanis lehet nem a jelen, sőt, talán meg sem történt soha. Az író szavaival élve, az egész „A közelmúltban és a távoli jelenben” játszódik.

A történet egy tárgyalással indul, ahol egy keserédes testvérharcba csomagolva lefuthatjuk a kötelező köröket, azaz megtudhatjuk a főszereplő nevét, családi állapotát és minden olyan információt, ami a későbbiekben fontos lesz. Mindezek után szépen lassan kibontakozik egy nem mindennapi családtörténet a maga sajátságos tempójában és tragikomikus módján.

Igaz az, amit még nem tagadtam le.

Eldördül a startpisztoly, aminek hatására minden egyes karakter halált megvető bátorsággal verseng a „vajon melyikünk a nagyobb hülye” című elismerésért, és meg kell mondjam, szoros a mezőny…

„Te”, azaz Szabó András egy skizoid tüneteket produkáló középkorú férfi, aki szinte mindvégig a színpadon van, a jelenléte olyan erős, hogy behálóz mindent és mindenkit. Látszólag minden róla szól, és még akkor is csak ő van a középpontban, amikor a történet kis ideig nyugvópontra akarna jutni. Mivel felesége és fia (Pálos Anna és Pásztor Dániel) elhagyták, egyetlen állandó látogatója idősebb testvére, „Én” (Kocsis Gergely), akivel látszólag szeretik egymást, ugyanakkor András nem tudja neki megbocsátani a tényt, hogy testvére vele ellentétben sikeres ember lett. Mindezek mellett rendszeresen beszélget halott szüleivel (Ónódi Eszter és Bezerédi Zoltán), akiknek újra és újra felhozza a sértettségeit. Olyan, akár egy nagy gyerek, egy „drámai hős”, akit túl későn, vagy végül soha nem értett meg a világ. Keresztes Tamás bámulatosan hozza a sérült elme kényszeresen berögzült pótcselekvéseit, és tárja elénk a karakter belső érzelmi világát, amely olyan, akár a koratavaszi időjárás.

Igaz az, amiről azt mondom.

Az ember szinte észre sem veszi, és két operettbetét között, egy huszárvágással, egyik pillanatról a másikra különböző szereplők párhuzamos valóságai között ugrándozik, melyekben egyaránt szerepelnek belső démonok, szép emlékek vagy elszalasztott lehetőségek.

Ez egy olyan történet, aminek valószínűleg soha nem fogjuk megismerni az objektív valóságát, a rendező ugyanis tudatosan mossa össze e tereket, majd a karakterek emlékfoszlányait, hogy egy végeláthatatlan és kibogozhatatlan családtörténetben megmutassa, itt senki sem százas. Minden szereplőnek megvan a maga igazsága, a maga paralel univerzuma, amelyek eddig folyamatosan elbeszéltek egymás mellett, ám ebben a végtelenben bizony összeérnek és addig nem nyugszanak, amíg mindenki tragédiáját le nem nyomták a torkodon. A történetvezetés sokszor kesze-kusza és nehezen követhető, ugyanakkor elengedhetetlen a fejekben levő káosz reprezentálásában. Az előadásból nem maradhat el a társadalomkritika sem, ugyanakkor ezek mind szépen csepegtetett részei a darabnak, így hála istennek sok helyen tudok röhögni a saját megváltozhatatlan, végeláthatatlan nyomoromon.

Elek Ferenc három különböző karaktere felszabadulást hoz az előadás feszített tempójába, biztosít minket arról, hogy nincs minden veszve.

A darab összességében egy konzisztensen megalkotott káosz, amely a látens cigarettafüstön, egy pozitív színházélményen és a részleges operettmérgezésen kívül már csak egy kérdést hagyott bennem:

Vajon létezett-e valaha bárki más a főszereplőn kívül?

Liszák Lili

III. éves dramaturg szakos hallgató

Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest