A DESZKA Fesztivál harmadik napjára ismét naplóbejegyzésünkben tekintünk vissza.
A kortárs magyar dráma seregszemléjén, a XVI. DESZKA Fesztivál harmadik napján, 2026. február 26-án a következő események sorjáztak a cívisváros különböző színházi tereiben:
10 órakor görDESZKA-programmal indult a nap: A szomjas troll című előadással, amelyet a Budapest Bábszínház hozott el a fesztiválra.
10 órakor a szélDESZKA-program keretében Csokonai Rendhagyó Irodalomóra is zajlott: ez alkalommal a Csokonai Nemzeti Színház Debrecen Portugál című előadásáról beszélgetett az alkotókkal Juhász Anna irodalmár.
11 óra 30 perckor kezdődött a napi szakmai beszélgetés a Házi Bölcsekkel, Mispál Attila vezetésével.
15 órakor a szélDESZKA-program első könyvbemutatója is lezajlott: a Cyber Cyranoésmásszíndarabok című kötetről a Selinunte Kiadó igazgatója, Sándor L. István vezetett egy diskurzust, melyen a címadó dráma szerzője, Tasnádi István is jelen volt.
16 órakor a szélDESZKA egyik programjaként, Álmok a deszkán címmel Máthé András fotóművész kiállítását lehetett megtekinteni.
17 órakor DESZKA-programmal, az Egy tökéletes nap című, a 6SZÍN Társulat előadásával folytatódtak az események.
20 órakor szintén az egyik DESZKA-programmal: a Janovics című, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójával zárult a harmadik nap a kortárs magyar drámák debreceni találkozóján.
Gyürky Katalin
A Csokonai Nemzeti Színház irodalmi referense
A seregszemlén aktívan résztvevő egyetemi hallgatók erről a napról az alábbi kritikák formájában számoltak be:
A szomjas troll, avagy a hablegény az erdőben
(Budapest Bábszínház: A szomjas troll)
Délelőtt tíz óra. Fátyolos szemű szakmabeliek és zsongó gyerekek néznek farkasszemet egymással a Vojtina Bábszínházban. Én a kabátommal küzdök, hogy egyáltalán le tudjam venni – beakadt valahogy az ujja, vagy csak én nem vagyok magamnál? –, míg mellettem, mondhatni alattam – mellettem-alattam – egy szőke kislány hajtogatja ügyesen a sapkáját a kabátujjába a ruhatár előtt. Valahogy több élet van most őbenne. Több izgatottság, több kíváncsiság, több játékkedv – ő most a tökéletes néző, és nem én. De vajon tudok-e azzá válni?
Az előadás egy baltás alakkal nyit. A hóesésből jön be, kint ködgomolygás, hóhullás, süvítő szél – északon lehetünk. Valamilyen skandináv országban. A balta veszélyes, mondja ez a furcsa, kicsit szürke alak. Aztán kiderül, hogy hol is vagyunk: faipari alapismeretek órán. Ez egy tanóra…– konyulnak le a gyerekszájak. Igen, a fa fizikai és kémiai jellemzőit kezdi el körbejárni a tanár, persze már ebbe is jó érzékkel csempészve némi humort.
Aztán valami történik. Mintha a tárgyak ellenállnának. Mintha a tárgyak mesélni akarnának, de akárcsak a hablegénynél, saját szó hiányában másra van szükségük. Így történik például, hogy a bunkósbot a tanár ellen fordul. Ő így beszél, vagyis a fő funkciójával. De ott van az asztalka is, ahonnan egy manó ugrik ki, hogy megzavarja az órát. Az egész tér meséért és játékért kiált, minden tárgy tiltakozik a tanóra ellen – akárcsak a legtöbb gyerek. A dramaturgia egészséges lázadása ez.
Így kerülünk szépen lassan bele az első, egy szomjas trollról szóló álskandináv mitológiai történetbe. A mese utat tör magának. Akárcsak a későbbi két történetnél: amikor előbb egy egyértelmű provokációra való válaszként (a hablegény története), majd pedig egy mély belső indíttatásként (A kíváncsi óratörpe meséje) szakad újból és újból félbe a faipari alapképzés.
Varró Dániel stílusa valószínűleg már igencsak ismert, és ahogy egy későbbi szakmai beszélgetésen elhangzott, vízválasztó is tud lenni. Sokan felületesnek tartják a nyelvi játékokat, a rímeket, míg szerintem a nyelv és a poézis ilyen magas ismerete és tudása a játékosságon túl mély esztétikai élvezetet is nyújt. Akárcsak a Varró új fordításában játszott Rémségek kicsiny boltja, ez az előadás is megnevetteti, elgondolkodtatja, felfrissíti az embert a maga nyelvi eszközeivel, és mindezt úgy, hogy nem üresen prüszköl, mint egy kerti csap. Nem utolsó sorban az anyanyelvünkre fordítja figyelmünket, felnőttét és gyerekét egyaránt. Feltehetően – amennyiben valóban vízválasztó Varró költészete – én egy bizonyos oldalon állok ezzel kapcsolatban…
Teszárek Csaba teljesítménye sem hagyható szó nélkül. Okos, precíz, átgondolt és komoly munka ennyi karaktert egy személyben megtestesíteni. A hanggal, arccal, testtel való játék éppannyira hangsúlyos volt, mint a bábmozgatásai.
Izgalmas, ahogy az előadás négy különböző bábtechnikával dolgozik, és ezek közül a talán legtöbb agymunkát megkövetelő tárgyanimációval kezdi. Az a szintű absztrakció, ami ilyenkor értelmezendő (egy bunkósbot és egy hátizsák a troll), fontos tudás és tapasztalat minden korosztály számára.
Az előadás zenéje sokszor segítette a történetet, de a brechti songok számomra inkább eltartóak voltak, mintsem annyira magával ragadóak, mint az egyéb színpadi történések, már ha egyáltalán ez vágyként bárkiben is felmerült.
A mesék dramatizálására jó ötlet a mesevilág küzdelme a feleslegesen komolykodó valóság ellen, de nem sikerült teljes mértékben eggyéforrasztani a három történetet. Egy érdekes narratív keretben látunk három mesét, amelyek közül az első kettő kifejezetten izgalmasan lakja be a teret, a harmadik viszont furcsán bolyong a tengermélyi falakról lógó fűrészek közt.
Cseri Hanna Gimesi Dórával alkalmazta színpadra Varró Dániel három meséjét. A szereplőket Teszárek Csaba játszotta el. A látvány Hoffer Károly, a fény Szondi György munkáját dicséri. A zenéket Cseri Hanna és Teszárek Csaba együtt jegyzik.
Csak nem sikerült megmaradnom azzal a szemmel, mint amilyen a kislánynak volt a pult előtt. Most rám szólna a kis herceg, hogy unalmas, ha komoly ember vagyok.
Tóth Gergely
III. éves dramaturg szakos hallgató
budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem
Csak elmesélni
(6Szín Társulat: Egy tökéletes nap)
Karsai Dániel, Szenteczki Zita és alkotótársaik 2024-ben a 6Színben kezdték el az alkotmányjogász történetét mesélni. A 16. DESZKA Fesztivál közönsége másfél évvel Karsai halála után és egy merőben másmilyen térben látja az eseményeket ‒ az előadást újranéző budapesti törzsközönség éppúgy, mint azok a nézők, akik a főszereplő nevét is csupán hallomásból ismerik. Az előadás létrehozói azonban a befogadójára, az alkalomra, a színház vélt vagy valós szabályaira való tekintet nélkül dolgoznak azért, hogy egy ügyvéd, egy halálos beteg, egy magyar ember, egy dzsúdzsucus hegymászó üzenetét átadják. Ennek eszköze, alárendeltje a színház és annak művészi eszköztára.
A díszlet, Lázár Helga és Vati Tamás munkája a sterilség és letisztultság vékony mezsgyéjén mozog: néhány fehér tárgy és fokozatosan elfogyó tatamidarabok alkotják Karsai élete küzdőterét. Akik pedig ezt vele együtt tapossák, azok a hozzátartozói, őket jeleníti meg Bartos Ági, Gyabronka József, Kurta Niké, Nagy Márk, Török-Illyés Orsolya, Váradi Gergely, Vizi Dávid, valamint az ő pontos, letisztult játékmódjuk. Ellenpontjuként Lőrinc Katalin a gyógyíthatatlan betegséget magát alakítja, amely gyakran akadályozza a beteg mozgását, néha kíséri, és alkalmanként tőle függetlenül is cselekszik. Egyaránt táncol a színpadon és a nézőtéren, ezzel is kiemelve, hogy a színpad csak a mesélés pillanatnyilag megfelelő helyszíne, nem a meghatározója. Így az előadás el is hagyja a dramatikus eszközöket, amikor nem azokra van szüksége. Amikor a közönségnek hallania kell az európai uniós politikai környezetről, vagy az ALS különböző típusairól, akkor a színészek egyszerűen elmondják az információkat; mindannyian alkalmanként a közönség felé fordulva narrálnak, amikor ez a történet elmesélésének leghatékonyabb módja; és amikor meg akarnak emlékezni Karsai Dánielről, a betegségben szenvedőkről és azokról, akik a túloldalon vannak, akkor megkérik a nézőket, hogy csukják be a szemüket és emlékezzenek. A megrendítően életszagú pillanatok alkalmat teremtenek a színpadi átállásra is, ezáltal ismét a realitáshoz közelítik a színpadot, a valóság felhangosításaként, keretbe foglalásaként értelmezendőnek. Az ebben létrejövő csend a gyakori zenés jelenetek kontrasztjává válik. Fazekas Ábel dallamai legtöbbször a szöveg hangulatát ellenpontozzák, ezáltal szintén az emberi tapasztalat lehető legpontosabb átadását segítve.
Az illúziómentes elbeszélést a lezáró jelenetben a főszereplő betegségének végletes súlyosbodása szakítja meg. Lebénult testében a férfi szép emlékeket idéz fel és egészít ki. Visszatér a történethez, amelyet az előadás folyamán korábban már kétszer elkezdett az Annapurna megmászásáról, de emlékei és a képzeletének a rétegei ekkor már látomásszerűen összeérnek. Ebben a vízióban az ápolójával, a testvérével és a korábbi párjával együtt ünnepel a csúcson. Számára ez ‒ annak ellenére, hogy egyébként az emberek életében ilyen nem létezhet ‒ egy tökéletes nap. A tökéletes nap.
Hidy Nati
a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
I. éves teatrológus hallgatója
Made in Romania
(Kolozsvári Állami Magyar Színház – Gyulai Várszínház: Janovics)
„Chiar dacă ești moldovean, ardelean sau țigani / Suntem made in Romania” („akár moldvai, erdélyi vagy cigány vagy, mi mind romániaiak vagyunk”) – énekelte Petrică Cercel tizennégy évvel ezelőtt maneléjában, és a dal azóta is makacsul él tovább, lakodalmakban, nosztalgiában, kollektív öntetszelgésben, vagy akár Ifj. Vidnyánszky Attila Janovics c. kolozsvári rendezésében.
És a tegnap este mi is mondtuk, mert amikor ifj. Vidnyánszky Attila színpadra állítja Janovics Jenő (Bács Miklós) alakját, akkor valójában ugyanezt az összefoglaló identitásmondatot keresi: a különbségek fölé rendelt, esztétikailag egységesített „mi”-t. A történelem itt refrénné válik, az archívum pedig díszletté.
A kérdés csak az, hogy a közös mondat valódi közösséget hoz-e létre, vagy csupán jól hangzó kórust. A manele és a nemzeti színházi emlékezet között kisebb a távolság, mint elsőre hinnénk: mindkettő szeretne mindent egyetlen, könnyen ismételhető sorba sűríteni. És mi – nézőként – készségesen együtt mondjuk, míg a világ, s még két nap.
A Janovics nem egyszerűen történelmi portré, hanem színházi önvizsgálat. Az előadás a kolozsvári magyar színház múltjával kíván dialógusba lépni, és ezt nem lineáris elbeszélésen, hanem mediális montázson keresztül teszi. A forma tehát már önmagában állítás: a múlt nem rekonstruálható érintetlenül, csak újrarendezhető képek, hangok és nézőpontok hálózatában.
Ebből következik a rendezői koncepció egyik alapvetése is: a film és a színház médiumának tudatos összemosása. Janovics személye eleve a korai filmgyártás és a kőszínházi struktúra metszéspontján helyezkedik el, így az intermedialitás nem puszta eszköz, hanem történeti indokoltságú választás. A kamera jelenléte nem kioltja, hanem újrafogalmazza a színpadi jelenlétet: a néző egyszerre látja az eseményt és annak közvetítését, a gesztust és annak rögzítését. Ez a kettősség produktív feszültséget teremt, amely a médiumok természetére is reflektál.
A látványvilág szorosan kapcsolódik ehhez a gondolathoz. Az archív esztétika nem illusztratív háttér, hanem a jelentésképzés része. A múlt képei nem lezárt dokumentumként jelennek meg, hanem stilizált, újrarendezett anyagként, amelyen keresztül a jelen generáció viszonyul a hagyományhoz. A történelmi törések így nem eltűnnek, hanem esztétikai formában válnak érzékelhetővé.
Az irónia ebben a kontextusban nem rombol, hanem árnyal. A rendezés egyszerre tiszteleg és kérdez rá, egyszerre emel és relativizál. A heroizálás és a finom dekonstruálás párhuzamos működése nem kioltja, hanem gazdagítja egymást: a figura nem pusztán emlékmű, hanem élő, újraértelmezhető kulturális jel.
Ezt a kettősséget erősíti a színészi játék is. A stilizált, olykor filmszerűen hangsúlyos gesztusrendszer illeszkedik a mediális koncepcióhoz. A karakterek nem pszichológiai realizmusban bontakoznak ki, hanem reprezentációként működnek – és éppen ez teszi láthatóvá az intézményi és történeti dimenziót. A formai tudatosság mögött érzékelhető a társulati fegyelem és az ensemble-gondolkodás.
Így jutunk el az előadás talán legfontosabb tétjéhez: nem csupán Janovics (Bács Miklós) alakjának felidézéséhez, hanem az intézményi önreprezentáció gesztusához. A Kolozsvári Állami Magyar Színház saját múltját állítja színpadra, miközben a jelen perspektívájából rendezi újra azt. Ez a gesztus szükségszerűen önreflexív, de nem önigazolásként, hanem párbeszédként működik: múlt és jelen kölcsönösen értelmezik egymást.
Összességében a Janovics nem hagyományos történelmi dráma, hanem mediális önkommentár – ambiciózus, vizuálisan invenciózus és koncepcionálisan következetes munka. Legfőbb kérdése nem pusztán az, ki volt Janovics, hanem az, hogyan lehet ma élővé tenni egy intézményi és kulturális örökséget. Az emlékezet itt nem lezárt archívum, hanem aktív konstrukció, és ebben a konstrukcióban a jelen nem eltakarja, hanem új megvilágításba helyezi.
Stan Lilla-Aliz
a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem
Kortárs Színházi mesterképzésének I. éves hallgatója
