Szerdán a második nappal folytatódott a XVI. DESZKA Fesztivál, így újból az előadásokról készült beszámolókkal, kritikákkal jelentkezünk.
A kortárs magyar drámát fókuszba helyező 16. DESZKA Fesztivál 2026. február 25-én, a második napon a következő eseményekkel várta a szakmát és a nagyérdeműt egyaránt:
10 órakor görDESZKA-programmal: a Sárkánykirály című, a Vojtina Bábszínház színre vitte előadással indult a nap.
Ezzel párhuzamosan, szintén 10 órai kezdettel egy másik görDESZKA-program is várta az érdeklődőket, a Kék Tesla, a Szegedi Nemzeti Színház előadása.
12 óra 30 perckor útjára indult a DESZKA szakmai beszélgetés-sorozata a Házi Bölcsekkel. A beszélgetés – mint minden egyes ilyetén diskurzus – moderátora Mispál Attila volt.
16 órakor szélDESZKA-programmal folytatódott a II. nap: ekkor zajlott a beszélgetés a DESZKA idei díszvendégével, ifj. Vidnyánszky Attila színész-rendezővel, melyet Szirák Péter irodalomtörténész, az Alföld folyóirat főszerkesztője vezetett.
20 órakor DESZKA-előadással, az Ifjú Barbárok című, a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a Gyulai Várszínház közös produkciójával zárult a II. nap a DESZKA Fesztiválon.
Gyürky Katalin
A Csokonai Nemzeti Színház
irodalmi referense
A második nap két görDESZKA- és két DESZKA-előadásáról itt következnek a határon innen és túli művészeti egyetemeken tanulók kritikái:
Ahol az árnyékból kitör a fény
(Vojtina Bábszínház: Sárkánykirály)
A történet egy dán népmese nyomán született: egy gyermektelen királyné (Hell Krisztina) két varázslatos rózsát kap: a piros fiúgyermeket, a fehér lánygyermeket ígér. Mivel nem tud dönteni, mind a kettőt megeszi, így végül egy sárkánygyermek (Baditz Dávid) születik. Ahogy növekszik a félelmetes lény, egyre inkább elszigetelődik, miközben mégis kétségbeesetten próbál kapcsolódni a világhoz, amely retteg tőle. A külvilág elutasítása és saját tomboló ereje egyre vastagabb burkot épít köré. A változás akkor következik be, amikor belép életébe újdonsült felesége (Nagy Mónika), aki nem a szörnyet látja benne, hanem bátor, együtt érző társként segíti útját. A történet a zord fjordok világában vezeti végig a nézőt, ahol a látszólag rideg felszínek alatt valódi, emberi kapcsolatok és átalakulások várnak.
A Vojtina Bábszínház Sárkánykirály című előadása egy merész és érzékeny vállalkozás: egyszerre bábszínházi és mozgásszínházi felnövéstörténet, amely a döntésképtelenség, a testi változások és az önelfogadás kérdéseit vizsgálja testkiegészítő bábok segítségével. A produkció rendezője, Kovács Domokos egy olyan sajátos színpadi nyelvet teremt, ahol báb és test folyamatos dialógusban áll egymással, megteremtve ezzel annak a lehetőségét, hogy szimbolikusan felvázolja, hogyan keresi egy kamasz önmagát. A báb és test kettőssége és a metaforikus sűrítés a történet olyan mély rétegeit is visszhangozza, mint a sárkánnyá lett fiú és az emberré válásért folytatott küzdelem állandó határhelyzeteit.
Nagy Orsolya adaptációja kivételesen dolgozza fel a dán népmese motívumait, amelyeket alapvetően kamaszokhoz szóló, drámai szerkezetté formál. A két rózsa – a választás lehetősége – már a történet elején megfogalmazza a mese alapkérdését: mi történik akkor, ha nem vagyunk képesek egy döntés meghozatalára? A királyné tépelődése és az abból születő torz lény nem egyszerűen mágikus-realista fordulat, hanem a felnövés, az identitáskeresés és az irányíthatatlan indulatok metaforája.
A látványvilág Kárpáti Panna gördeszkapálya-szerű, dinamikus díszletére épül, amely a mozgásszínházi jelenetekben különösen hangsúlyos szerepet kap. Az ebből felépülő fjordvidék egyszerre rideg és otthonos. A víz motívuma – a játékosságtól a félelemig – végigkíséri a történetet és megtisztulást, veszélyt, valamint belső átalakulást jelöl. A zene – Tarr Bernadett munkája – folyamatosan együtt lélegzik az előadással, hol pulzáló feszültséget teremt, hol finom érzelmi rétegeket nyit meg.
Lindorm alakja egy komplex fizikai és érzelmi jelenlét. Ahogy a test egyre nagyobbra nő, ahogy a bőr kérgesedik, majd lassan, rétegenként lehullik, ezzel párhuzamosan a színpadi mozgás valódi belső történetté válik. A sárkány levetkőzése a megértés és az elfogadás kegyetlenül őszinte folyamata: egyszerre fájdalmas és felemelő. A jelenet, amelyben a juhászlány, Gjerta, segít a sárkánynak kilépni saját merev bőréből, az előadás egyik csúcspontja. Ritka pillanat, amikor a tánc, a testkiegészítő báb elhagyása és a színészi játék ennyire tisztán mondja el ugyanazt: szeretni annyi, mint látni a másik teljes valóját.
A félreértett üzenetek jelenetének hangsúlyos, vizuális metaforája különösen erős. Gjerta (Nagy Mónika) és Lindorm (Baditz Dávid) egymásnak küldött üzenetei drasztikus változozásokon mennek keresztül, mire célba érnek. Arne (Telenkó-Oláh Tímea), az üzeneteket átadó katona a folyamat minden egyes érzékelhető pontjánál megfordít egy-egy fekete táblát a színpad két oldalán végigfutó, asztalszerű díszletből. A táblák látható oldala homogén fekete – de a megfordított felén egyre torzuló, egyre sötétedő körformák jelennek meg. A változó árnyalatú minták mintha a két üzenet torzulásának belső hőmérsékletét jeleznék, ahogy a jó hír szinte ártatlan derűből a tragédiába torkoll.
A háború, a félreértett üzenetek, és az indulatokból újra felszínre törő sárkány-én mind fontos ellenpontok: emlékeztetnek rá, hogy a személyiség fogalma nem végleges, hogy a rombolás és az önpusztítás ugyan csillapodhat, de vissza is térhet. Ám a darab legszebb, ugyanakkor legfeszültebb jelenete mégis ráébreszti a nézőt: mindannyian megérdemeljük a valódi szeretetet és odaadást.
És ekkor tér vissza a sziget motívuma, az előadás elejének költői képe, amely a záróképben válik igazán teljessé. A dal kulcssorai finoman, mégis éles fényben világítják meg a két főszereplő közös ívét:
„Egy sziget, ami átformál,
Egy sziget, amit te formálsz.
Ahol az árnyékból kitör a fény,
Ahol az árnyékból kitör a fény.
Egy sziget, ami oltalmaz.”
Mindeközben Gjerta és Lindorm közös tánca lassan eggyéolvad: mintha már nem két test lennének, hanem a sziget maga. Egymás otthonai. Egymás történetének hordozói. A biztonság, a növekedés, az egymásra találás színterei. Egy test. Egy lélek. A természet és az ember mozdulatai ekkor teljesen egymásba írják magukat — a tenger hullámzása, a fény nyugalma mind belőlük indul ki és hozzájuk tér vissza.
A Sárkánykirály olyan előadás, amely nem csupán bemutatja, hanem érezteti is a felnövés fájdalmát és szépségét. Egyszerre nyers és gyöngéd, látványos és meditatív. A Vojtina Bábszínház ezzel a produkcióval nemcsak kilép a komfortzónájából, hanem egy új irányt is megjelöl: olyan színházi formanyelvet teremt, amely mély empátiával szólítja meg a kamaszokat és a felnőtt nézőket egyaránt.
Szakács Kata
a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem
Kortárs Színházi mesterképzésének I. éves hallgatója
Tükörbe néztünk
(Szegedi Nemzeti Színház: Kék Tesla)
A görDESZKA-programsorozat keretén belül érkezett Debrecenbe a Szegedi Nemzeti Színház és a Kooperáló Színházpedagógiai Alkotótér Tölgyfa Gergely és Kállai Ákos rendezte Kék Tesla című drogprevenciós előadása.
Az előadásról folytatott szakmai beszélgetésen kiderült: a darabot nem csak gimnazista korosztálynak játsszák, hanem felnőtt, olykor vegyes közönségnek is. Ez azért fontos, mert az előadás, bár néha billegve, de többségében ügyesen és megfelelő módon kommunikál egy rendkívül nehéz témáról – a fiatalokkal és az idősebbekkel egyaránt.
A Kék Tesla két kamasz (Asztrid [Sziládi Hajnal] és Dániel [Kállai Ákos]) kábítószer-használatának történetét mutatja be. A kezdeti eufóriától kezdve egy rosszul sikerült estén át egészen addig a pontig, amikor is a hőseink az előbb említett galiba után hosszú idő után újra találkoznak, és felmerül bennük a régi „hobbijuk” megismétlésének lehetősége. Hogy ez alkalommal újra beveszik-e a pirulát, az nyitott kérdés. Ahogyan azt egy jó TIE előadásban illik, a közönség minden tagja eldöntheti magában, az eddig látottak alapján, hogyan is folytatódjon (most már saját fantáziájukban) a történet.
A Kék Tesla prevenciós ereje abban rejlik, hogy valódi diskurzust teremt. A szerhasználatnak nem csupán az árnyoldalait látjuk, de nincs – egyfajta közös összekacsintással – illúzió sem teremtve a probléma relevanciáját illetően. Szerhasználat létezik, mindenki életében valamilyen szinten jelen van. Az előadás azonban nem helyezi romantikus bűvkörbe a dekadens életformát. Annak ellenére sem, hogy vizuálisan bemutatja a fiatalok illuminált állapotát – ez a vizuális világ pedig igen megnyerő. Ha a befogadó csak felszínesen nézi. De az alkotócsapat nem engedi nézőit a felszínen maradni, minden eszközükkel azon vannak, hogy a drogfogyasztás problémáját ne csak tematizálják, hanem komolyan el is gondolkoztassák a közönséget. Résztvevői vagyunk a darabnak, akár akarjuk ezt, akár nem – bár azt gondolom, hogy annyira természetesen, őszintén és játékosan szólnak hozzánk az alkotók, hogy nincs olyan néző, aki vonakodna a válaszadástól.
Az előadásban számomra a legfontosabb az, hogy tükröt tart. Tükröt tart a szerfogyasztóknak. Megmutatja, hogy hogyan torzul el a külseje azoknak, akik éppen életük legnagyobb „tripjét” élik át: látszik mennyire „uncanny” állapot a tudatmódosított. Továbbá tükröt tart az idősebb generációknak is. A főhősökhöz való empatikus viszonyuláson keresztül feltárja azt, hogy valójában micsoda szeretet- és figyeleméhség vezet oda, hogy a kamaszok ilyen szerekhez nyúljanak. Rámutat arra, hogy a függőség hiánypótlás. Ehhez elengedhetetlen a színpadon a szakértő jelenléte: Búsi Dávid nem csak mint valódi, fiatalokkal dolgozó szociális munkás vesz részt az előadásban, hanem színészként is jelen van. Része a fiatalok összeomlás utáni lehetséges talpra állásának.
Több szinten is lehetne elemezni ezt az előadást. Kőszínházi produktumként ugyanúgy stabilan helyt áll és ad élményt, mint színházi nevelési produkcióként. De nem fér bele minden 3000 leütésbe, ezért azt javaslom: akinek lehetősége van, legyen meglett felnőtt, vagy lázadó kamasz, nézze meg a Kék Teslát.
Koós Csenge
a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem
Kortárs Színházi mesterképzésének I. éves hallgatója
Életrajzianekdota
(Budapest Bábszínház: Akik már nem leszünk sosem)
A Csokonai Fórum Latinovits Zoltán termének színpadára épített nézőterén, nem mellesleg a legelső sor középső székén ülsz, és egy pillanatra lehunyod a szemed. A nézők önfeledt csevegése egybefolyik a hangfalakból folyamatosan dübörgő technóval, már szinte ritmusra bólogatsz. Kinyitod a szemed, és egy élettelen színpadkép köszönt: egy asztal, egy szék, egy fogas, egy szekrény. Már csak egy bábszínész hiányzik.
Techno. Sötét. Fény. Bálint.
Az előadás felütésében egy sporttáskával toppan be, ám egy korántsem egysíkú történettel. Bálint meghívást kap egyik haverja esküvőjére. Azon az estén egy másik haverja ráveszi, hogy nézzenek szét a közelben lévő „tüdőszanatóriumban”. Kazettákra bukkan, amik nyomán felfedezi a múltat, nagybátyja életének kulcsfontosságú pillanatát, amikor az egyik páciense morális krízisbe hozta.
A Dékány Barnabás rendezte előadás legfontosabb páciense, Aszalós egy lélegeztetőgép animált maszkjaként van jelen. Felettesei fecskendő és gumikesztyű. Az éjjeli szolgálatos ápoló csak árnyék. A többi törékeny páciens felcsavart fásli, vagy éppen géztakaró. Valamint minden karakter különböző hangon szólal meg, de ezek a hangok néhol következetlenek. Köztük és a Barna Zsombor játszotta Bálint között könnyen pörgő párbeszédek szállnak, de túlzott felhőtlenségük már előre sejteti Aszalós utolsó megszólalását: „Kapcsold ki a lélegeztetőgépet, és hagyj magamra tíz percet. Ha utána egyből visszakapcsolod, nem tudják meg.” Ez pedig azonnal földbe szegez.
Az előadás tükröt tart a világnak. Nemcsak szavakkal, hanem a szekrény ajtaján lévő homályos, visszatükröződő fóliával, amiben a néző önmagát láthatja meg. Azt, hogy mekkora szerencséje van, hogy része lehet annak a képnek, amely egy tökéletes valóságot illusztrál, amelyben mindenki egészséges. Ez fogalmazza meg továbbá az előadást létrehozó paradoxont: mi azok vagyunk, akik már nem leszünk sosem.
Az előadás a fényekkel és hangokkal játszik. Ezen eszközökkel életre hívja a történet szereplőit, valamint mikrofonhasználattal kiemeli mindennek az origóját, a betegség előtti életet. Élet ugyan, de keserű sors, hisz Aszalós gyerekkorát sem a könnyed és önfeledt életérzés járta át. Úgy dönt, történetét nem engedheti feledésbe merülni, így kerülhetnek később Bálint kezébe azok a bizonyos kazetták, amelyekre titokban rögzíti történetét ápolója segítségével, a vezetőség szigorú tilalma ellenére is. A fénytechnikai eszközök egyszerűek, ám könnyed asszociációkat hoznak be, amelyek gördülékennyé teszik a látottak befogadását a kattos váltások ellenére: steril környezetet teremt a hideg fény, amely állandóan visszatér egy-egy melegebb, bizalmasabb, lágyabb hangulat után. A vörös konzisztensen a krízishelyzetet szimbolizálja – ahogy a kereszt az elsősegély doboz fedelén -, azokat a mozzanatokat, amikor Aszalós állapota súlyosbodik.
Az előadás párhuzamok bonyolult rendszere. Hisz éppen olyan elveszettnek érzi magát Bálint, mint a nagybátyja, hasonlóan nehéz pillanatokkal küzdenek a szerelem terén, mindketten sorsfordító információkra tesznek szert számukra kedves emberekről, és mindketten betekintést nyernek olyan intim pillanatokba, amelyek az élet és a halál közti hezitálást nyers őszinteséggel mutatják.
Az előadás tudja, hol a helye. Pontosan olyan közel enged, hogy minden lélegzetvételed róla szóljon, nem csak kilencven percig, de még utána is. Viszont annyira távol tud tartani, hogy mégse teljes letargiával távozz: a legvégén egy harmadik síkon civilben szólal meg Barna Zsombor, megismételve, de a valóságtól elemelve Aszalós történetét. Anekdotázik, ami megnyugvásként hat.
Zsombor. Fény. Csend. Sötét.
Székely Anna
I. éves teatrológus hallgató,
Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Hamis akkordok egy hiteles sorshoz
(Kolozsvári Állami Magyar Színház és Gyulai Várszínház: Ifjú Barbárok)
Mint erdélyi fiatal, aki gyerekkora óta bevonódott a néptánc, illetve a népzene világába: akár egy Ezer Székely Leány találkozó, akár egy népzenész találkozó, akár egy táncház keretében, a legnagyobb magabiztossággal ültem be Ifj. Vidnyánszky Attila által megrendezett, Ifjú Barbárok című előadásra. Nemcsak a népzene iránti szeretetem, hanem Kodály Zoltán és Bartók Béla iránti tiszteletem is izgalmat keltett bennem az estére nézve.
Ebben az előadásban leginkább Bartók Béla kapja a főszerepet, kettőjük közül ő van kiemelve, mint a meg nem értett művész: „Maguk nem hallanak engem” – hangzik el számtalanszor. Sok szempontból figyelmet kap ez: az első felvonásban például egyáltalán nem szólal meg, saját narrátora van, sőt, egy különálló, élő szája (Bodolai Balázs). A smink és a jelmez által jóval idősebb, mint a barátja, pedig a valóságban alig másfél év korkülönbség van köztük. Bartókot női színész játssza (Imre Éva), Kodályt pedig férfi (Szűcs Ervin), aminek köze lehet ahhoz, hogy amíg Bartók képviseli a törékenyebb figurát, Kodály jelképezi a stabilitást.
A háromórás előadásban a fent említettek életútját követhetjük végig, akik körülbelül 23 évesen úgy döntenek, hogy megkeresik az igazi magyar zenét, és megörökítik. Végig jókat nevettem, hiszen humorból nincs hiány a kalandjuk során, ilyen például, amikor egy székely emberrel beszélgetnek, aki nagyon hitelesen reprezentálja a paraszti kultúra lényegét. Mindenre van válasza, a véleményéből nem lehet kimozdítani, és az asszony bizony ne szóljon bele semmibe, mert nem az a dolga. Vagy amikor megjelenik a színpadon előbb Eminem, majd Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza.
Viszont az alaptémának és koncepciónak, mely szerint betekintünk Bartók és Kodály életébe, túl komoly a hangvétele ennyi humorhoz mérve. Ellentételezik egymást a jó poénok, a humoros, ismétlődő cselekmények, illetve ennek a két embernek a tiszteletre méltó, fennmaradó életműve. Ezért felmerül a kérdés, hogy vajon róluk szól-e az előadás, avagy csak eszközök valami teljesen más szemléltetéséhez?
Bármi, amit megfigyelünk a térben, akár a kellékek, a díszlet, akár maga a cselekmény, metaforikus jelentéssel bír. A balta Bartók kezében a barbárságot jelképezi, még csak nem is a szó szoros értelmében, illetve egy régi korszaknak a lerombolni akarását, aminek a cselekményben a végét járjuk. A szűk tér a Monarchiából fennmaradt bezártságot, a dalok gyűjtését és megőrzését képviseli. Az a jelenet is ilyen, ahol búvárruhába öltözik a két művész, mondván, hogy mélyebbre kell merüljenek a gyűjtésben. A metaforák sokasága egymásra halmozódik, minden apró elem mögött mélyebb gondolatok vannak, melyek ennyi időn keresztül nem befogadhatóak, veszítenek az élvezhetőségükből.
Megjelennek helyenként komoly dallamok, élő zenei kísérettel (Tokos zenekar), sőt, a székely himnusz kottája is előkerül, de egyszer sem hangzik el egy népdal úgy, hogy azt autentikusnak nevezhessem, mivel a rendezés gyakran dinamikus vagy ironikus helyzetbe ágyazza a dalokat. A néptánc sem hiteles, ugyancsak ebből az okból. A rendező kifejezetten táncosokat választott a néptánc ábrázolásához, és többet tudtak volna mutatni magukból, ha nem egy kocsmahangulatú jelenetben kell megcsillogtassák tudásukat.
„Ezerszer és ezerszer átmegy rajtam a gondolat, hogy szükség volt-e ránk?” Ebben a kérdésben benne van a két életút minden áldozata, mégis súlytalanul lebeg a térben. Az előadást uraló folyamatos humor falat emel a néző és zeneszerzők belső tragédiája közé.
SillóDóra
I. éves teatrológus hallgató,
Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
