Megkezdődött a XVI. DESZKA Fesztivál, a DESZKA és a görDESZKA programjairól a kolozsvári, a marosvásárhelyi és a budapesti színművészeti egyetemekről érkező diákok készítenek minden nap kritikákat – pillantsanak bele a fesztivál első napjába!
Az idén 160 éves Csokonai Nemzeti Színház Debrecen 2026-ban 16. alkalommal rendezi meg a kortárs magyar drámák seregszemléjét, a DESZKA Fesztivált. A mind a szakma, mind pedig a közönség körében elismert és közkedvelt, a hazai és a határon túli színházak és színházi szakemberek közötti találkozó keretében ebben az évben is a felnőtt, a gyermek és az ifjúsági korosztály is megtalálja a számára érdekfeszítő előadásokat. Az előbbieknek a DESZKA, az utóbbiaknak a görDESZKA programsorozata vonultatja fel a legjobb kortárs magyar színpadi adaptációkat, miközben az előadások mellett az úgynevezett szélDESZKA-n belül szervezett események is biztosítják a kulturális kikapcsolódást: könyvbemutatók, kiállítások, szakmai beszélgetések, zenei rendezvények formájában.
Debrecenben a DESZKA Fesztivál a fiatalabb, felnövekvő nemzedékre, a színházi szférában tevékenykedők utánpótlására is koncentrál. Ennek érdekében a látottakat minden egyes napon szakmai beszélgetés formájában elemző Házi Bölcseken kívül – akiket idén Lőkös Ildikó dramaturg, Kricsfalusi Beatrix egyetemi oktató, kritikus, Jászay Tamás egyetemi oktató, kritikus, Antal Csaba díszlettervező és Markó Róbert rendező képvisel – dramaturg, teatrológus és rendező szakos egyetemi hallgatók is végigkövetik a programokat. A kolozsvári, a marosvásárhelyi és a budapesti színművészeti egyetemekről érkező diákok minden egyes DESZKA- és görDESZKA-előadásról kritikát írnak. E szövegeket napi rendszerességgel – az adott nap programismertetőjével karöltve – ezen a felületen adjuk közre.
2026. február 24-e: a DESZKA Fesztivál I. napjának programja 13 órakor hivatalos megnyitóval kezdődött. Ezt követően 14 órakor, a görDESZKA-program keretében a Nem akarok felnőni! című, a Csokonai Nemzeti Színház Debrecen előadása volt megtekinthető.
16 órakor a szélDESZKA-n belül Csokonai Társalgó Extra címmel beszélgetés zajlott, melynek témája a Nem akarok felnőni! című előadás volt. A program keretében Juhász Anna irodalmár faggatta a produkció alkotóit a kulisszatitkokról.
17 óra 30 perckor DESZKA-programmal, a Már nem álmodok velük című, az Exit Generáció-Jurányi Ház előadásával folytatódott az I. nap programja.
Gyürky Katalin
A Csokonai Nemzeti Színház Debrecen
irodalmi referense
zöldPARAdicsom
(Romankovics Eda: Nem akarok felnőni!)
Kori! Gyere ide!
Hallod anyukád hangját, aki az utolsó utáni szabályait fekteti le az estének, mielőtt kilépne az ajtón, burkoltan előre bocsátva, mennyire jó zsaru ő az állandó hiányt maga után hagyó apáddal szemben. Két dolog biztos: ma este házibulit tart a nővéred, amit a határon szolgáló katona apád nem tudhat meg. Hanna, mint minden 17 éves nagytesó, szeretné, ha már végre eltűnnél a képből, de egy ilyen estét kár lenne kihagyni: ezzel a nem akármilyen antréval indít a Csokonai Nemzeti Színház Romankovics Eda írta és Madák Zsuzsanna rendezte Nem akarok felnőni! című előadása, amelyet a XVI. DESZKA Fesztivál nyitó produkciójaként láthatott a közönség.
Ezután a csapat lassan szivárog be, Dávid (Szoboszlai Balázs) az első, aki megérkezik a nővéred haveri társaságából, rá felnézel, hiszen neki olyan könnyen megy a csajokkal. Ez alól Hanna (Ritli Hajnal) sem kivétel, bárkit bármikor csókra bír, ha kedve tartja, ráadásul most pont a szemed láttára, ám mire reagálhatnál, már érkeznek a többiek: Jázmin (Czine Izabella), Dávid visszafogott és diszkrét barátnője, Laura (Szolnoki Anikó Míra), ő bejön neked, de sajnos legújabb pasijával, Zénóval (Bolla Bence József) bukkan fel. Bogi (Figeczki Csenge) a “not like the other girls” csaj és Boti (Jene Péter), a művészlélek, akik egymásba vannak gabalyodva.
Jázmin szerint a szerelem olyan, mint a paradicsomszósz. És rajtad és Hannán kívül mindenki benne van ebben a pácban. Az este beindul, életed első igazi házibulija: hangos zene, kopogtató felső szomszéd néni, tánc, alkohol, fű, káosz. Az est pillanatai pörögnek, folynak, csak egy valami konzisztens: Hanna, aki nem tud belevegyülni ebbe a káoszba.
Kori! Húzz már el innen!
A Csokonai Nemzeti Színház előadása azonban már a fent vázolt antré előtt, igazából az előcsarnokban elkezdődik néhány játékkal. Az Ady Endre Gimnázium dráma tagozatos diákjai kisebb feladatokat adnak a nézőknek, melyek keretein belül arra invitálnak, hogy azokra a kérdésekre keressük a választ, amiket az előadás feldolgoz. Nem egészen szokványos kezdés, de, ahogy láttuk, az előadás első jelenete sem az: egy látomás bontakozik ki előttünk, amely a történetet sűrítve ismerteti. Később vissza-visszatér ez, mint egy szűnni nem akaró deja vu. Csakhogy nem feltétlenül Hanna szemüvegén keresztül látunk mi, nézők. Öccse, Kori (Kiss Domonkos Mátyás) maga A néző, aki mindent lát: hallgatózik, lapul, és azt is észreveszi, hogy nővére a történtek hatására magába zárkózik olykor. Még akkor is, amikor mindenki más önmagával van elfoglalva. Hozzá viszonyítva sorakozik fel a banda, a karakterek úgy rajzolódnak ki, ahogy számára lényegesek, ő hoz róluk értékítéletet. Ezért hat néhány mozdulat, pillanat egészen soknak, az, ami számára idegen, fókuszba kerül: olyan témák ezek, amelyek igenis foglalkoztatják a fiatalokat. Így tud Dávid minden mozdulata menő lenni, Bogi egyre szimpatikusabbá válni, Boti pedig egészen háttérbe szorulni. Azt is látja, amikor a buli a tetőfokára hág, de azt is, amikor a felnőtté válás nyomasztóan rátelepszik a srácokra, és fagyos hangulat áll be. Ezeket nem is feltétlenül tudja hova tenni, így az előadás miliője is megváltozik. Kétféleképpen: a hideg fények, valamint a nézőkkel való szembefordulás adja meg azon témák súlyát, mint amilyen a megélhetés, a megcsalás, a lehetőségek, és összességében: a jövő. Viszont a csend hamar feloldódik, hiszen a zene közös nyelvén újra kapaszkodni kezdenek a szereplők a fiatalság bűvöletébe.
De vajon mikor alkalmas elmondani a legjobb barátnődnek azt, hogy a barátja megcsókolt?
És lehet valakit hibáztatni azért, mert megosztotta az érzelmeit?
Ilyen valóságtól elemelt pillanatok jönnek létre egy igenis reális térben, egy panellakásban, teljesen hétköznapi ruhákban, amikben felborul a racionalitás, hisz mindent beborít a paradicsomszósz!
– Kori! Nem segítesz lehordani a cuccokat? –
Székely Anna
I. éves teatrológus hallgató,
Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Álom és valóság közé rekedve
(EXIT Generáció: Már nem álmodok velük)
A játszótér sokunk életének meghatározó helyszíne. Egy kedvenc sarok a mászóka legtetején, az óráknak tűnő sorbaállás a hintáért, illetve a „de had csússzak még egy utolsót” című felkiáltások szerves részei ezen alkalmaknak, először a saját, majd később a gyerekeink főszereplésével. Az előadás díszlete első blikkre ilyen és ehhez hasonló emlékek tömkelegét juttatta eszembe, ebben az olvasztótégelyben ugyanis sokféle ember megfordul – példának okáért rendszeresen találkoztam a kispadokon kuporgó szülőkkel, akik éppen a gyerekük új fanyelű játéklapátjának az ergonómiájáról, vagy a menzás tonhalfasírtról folytattak mélyenszántó diskurzust -, viszont a nosztalgikus mosoly hamar az arcomra fagyott, hiszen az Exit Generáció színre vitte, Farkas Ádám rendezte darab erős felütéssel indul, utána pedig nemigen hagyja pihenni a nézőt.
Az előadásban négy felnőttet láthatunk (Simkó Katalin, Török-Illyés Orsolya, Szamosi Zsófia, Dénes Viktor testesíti meg őket), akik egy játszótér-szerű absztrakt térben tragikus múltbeli történeteiknek adnak hangot. A különböző intézetek volt lakói, illetve ott dolgozói mozaikszerű képekben osztják meg gondolataikat, tapasztalataikat egymással, ezáltal egyidőben válnak készítőivé és elszenvedőivé is ennek a csoportos interjúnak, amely témájából és mélységéből kifolyólag olyan, akár egy kezdő asztalos első sámlija: ígéretesen néz ki, viszont nem tudhatom, hogy megtart-e, ha rálépek.
A színészi játék sok helyen válik monotonná, néhol kissé tényközlővé, amely részben elveszi a mély átérzés lehetőségét, ugyanakkor új értelmezést biztosít az elhangzottakhoz. A „személytelen” hangnem, a színtelen jelmezek és a tudatosan egyszerű gesztusrendszer használata felmenti a színészeket a „kötelező karakterbe karikírozás” kínjai alól, hiszen a lényeg nem a beszélő személyéről, hanem az általa megfogalmazott, sokakat érintő, de oly’ kevesek által vitatott igazságtalanságokról, eltusolt bűntényekről és tönkretett életekről szól.
„Ez a sámli jó sámli” – idézek hibásan a Padlásból – hiszen kétségtelenül megtart, viszont néhány illesztés mentén erősen billeg.
Várjuk a végkifejletet, néhol szörnyülködünk, némán figyelve elégtételt, végkifejletet követelünk, a pokolgép viszont nem robban túl nagyot, hiszen hiába fújunk hatalmas álomvárat a színes négyzetekből, a 75. perc végén rá kell jönnünk, hogy az elhangzott információk nem hatottak az újdonság erejével.
Nem tudjuk meg, hogy a szereplőknek milyen viszonyuk van a saját történeteikhez, hogy a felépülési folyamatuk melyik fázisában tartanak – ha beszélhetünk ilyenről egyáltalán -, valamint, hogy milyen lehetőségem van nekem a segítségnyújtásra ahelyett, hogy néma megfigyelőként ülök a sorok között. Ez egy jel arra, hogy többet kell foglalkoznunk a témával.
Ők hiába nem álmodnak már velük, azokkal, akik tönkretették a gyerek- és ezáltal a felnőttkorukat is, ezek a szörnyek még sajnos sokáig kísértenek. Szerencsére a darab erős álomfogó, amely 2024-ben utat tört magának a nyilvánosság felé – ezzel téve meg az első nagy lépést a megoldás felé. Észre kell vennünk, hogy az elfojtás nem azonos a feldolgozással, hibáztatásnak helye nincs, egy ilyen történet nem mehet el csak úgy a fülünk mellett.
Emlékezzünk az előadás ezen mondatára:
„Az, hogy olyan legyen a működésem, mintha nem bántottak volna, olyan nem lesz soha”
Liszák Lili
III. éves dramaturg szakos hallgató
Színház- és Filmművészeti Egyetem, Budapest
