A fafaragás Pál Hunor számára nem csupán kézműves tevékenység, hanem spirituális és művészi útkeresés is: egy olyan alkotói folyamat, amely a pillanat művészetén túl a maradandóság felé nyit. A Csokonai Nemzeti Színház Debrecen színművészeként is ismert alkotó betlehemi szoborcsoportja, az Időtlenség a szentségben a szentévhez kapcsolódóan Rómában is bemutatkozott. Az interjúban az alkotás születéséről, a színház és a fafaragás kapcsolatáról, valamint a szakrális témák iránti személyes kötődéséről beszélgettünk vele.

– Kezdjük az elején: mikor és hogyan jelent meg az életedben a fafaragás? Volt-e olyan pillanat vagy személy, aki ebbe az irányba terelt?
– A faragás nem külső hatás vagy egy mester ösztönzésére jelent meg az életemben, ez egy belülről fakadó, csendes felismerés volt. Körülbelül tizenkét évvel ezelőtt kezdtem bele a fafaragásba, ma már szobrászatként tekintek arra, amit csinálok.

– Hogyan találtál rá erre a kifejezésformára?
Egy belső hívást követve. A faragás és a szobrászat nem csupán a munkámmá, hanem a kiteljesedésem és önkifejezésem eszközévé vált, amely mára a szakrális művészetben ért el a legmélyebb, esszenciálisabb pontjához.

Számomra a fa nem egy holt alapanyag, hanem lüktető, élő társ. A megmunkálás folyamata egyfajta átlényegülés: az anyag nem elvész, hanem új értelmet nyer és szoborként él tovább. Minden egyes alkotásomban a természet ereje és a szakrális tartalom találkozik, lehetőséget adva arra, hogy a fa az én közvetítésemmel hordozzon tovább egy magasabb rendű üzenetet.

– Hogyan van benned jelen egymás mellett a színművészet és a fafaragás? Hatnak egymásra?
– Kiegészítik egymást. Az egyikben tisztulok, a másikban feltöltődöm. A nyár általában a faragás időszaka, ilyenkor a színházi évad zaja lecsendesedik, és elmélyülök a faragásban.

Mindkét mesterség alázatra tanít. Akár egy szobrot faragok, akár egy szerepet öltök magamra, a cél az, hogy valami nálam nagyobb szülessen meg. Ahogy a véső nyomán tisztul a forma, úgy tisztul le a színész játéka is a próbafolyamat végére.

– Hogyan talált meg a felkérés, hogy betlehemi szoborcsoportot készíts a szentévhez kapcsolódó római bemutatóra? Mit jelentett számodra első hallásra?
– 2025. március végén kaptam a felkérést, hogy készítsek egy betlehemi szoborcsoportot a Szentév alkalmából Rómába. Első hallásra a felelősség súlya érintett meg a leginkább, hiszen Róma a szobrászat fellegvára, a Szentév pedig ritka, kegyelmi időszak. Nemcsak művészként, hanem hívő emberként is megszólított a feladat.

– Az alkotás címe: Időtlenség a szentségben. Mit szerettél volna ezzel megfogalmazni?
– A 10 szoborból álló kompozícióban igyekeztem ötvözni a mélyen gyökerező vallási szimbólumot a modern minimalista esztétikával. Az általam megalkotott Betlehemes formavilága, vertikális vonalvezetése a szakrális tartalomra koncentrál, egyfajta monumentális hatást kölcsönözve a figuráknak. A tölgyfa természetes szépsége és enyhén viaszolt felülete ellensúlyozza az absztrakt vonalak szigorúságát. Számomra ez a szoborcsoport az „időtlenség a szentségben” manifesztációja, ahol a múlt szakrális üzenete találkozik a jelennel. A szándékom az, hogy a néző az egyéni értelmezésen keresztül találjon utat a műalkotás és a szakrális téma közötti dialógusban.

– A pásztorfigurák egyszerre idézik meg a Szentföld világát és a hortobágyi pásztorkultúrát. Tudatos volt ez a kettősség?
– Igen, teljesen tudatos volt.

– Milyen anyaggal és technikával dolgoztál?
– Egyértelmű volt, hogy tölgyfával dolgozom, mert ez a legidőtállóbb, és jól bírja az időjárási viszonyokat. Tömbösített anyagot használok, így pontosan tudom, mi van a fa belsejében.

– A betlehemi ház díszletét Matyi Ágota tervezte, a kivitelezésben és megvalósításban pedig a Csokonai Nemzeti Színház is részt vett. Milyen volt a közös munka?
– Egy ilyen volumenű feladatnál az alkotói magányt felváltotta a közös gondolkodás ereje. Ágota látásmódja, és térérzékenysége segített abba a környezetbe helyezni a szobraimat, ahol azok a legteljesebben tudtak megszólalni.  Lenyűgöző volt látni azt a professzionalizmust és technikai tudást, amivel a színházi szakemberek segítettek abban, hogy a szoborcsoport ne csak magába álljon.

– Mit jelent számodra, hogy az alkotás nemcsak az adventi időszakban, hanem a jubileumi évet követően is Rómában marad?
– Ez számomra óriási dolog. Amikor megtudtam, hogy a szoborcsoport a Jubileumi évet követően is Rómában marad, az az érzés fogott el, hogy a munkám révén egy darabka belőlem, a hitemből végleg otthonra lelt a kereszténység központjában. Ez a felkérés túllép az ádventi ünnepkör keretein; ez az állandóság kegyelme.

Van abban valami mélyen megrendítő, hogy miközben én itthon, a műhelyem csendjében folytatom a munkát, az általam megformált szobrok ott maradnak, hogy minden év Ádventjében hirdessék a Megtestesülés titkát a világ minden tájáról érkező zarándokoknak.

– Mennyi ideig bírhatja ezt a faanyag?
– A fa, ha megfelelően van kiválasztva és kezelve évszázadokig megőrizheti formáját és üzenetét. A szobrászatban az a csodálatos, hogy a művész a mulandó anyagot, az örökkévalóság szolgálatába állítja. Mivel fedett helyen van, és kezelve is lett, szerintem minimum 100 -150 évig megmaradhat.

– Neked művészként mit adott ez a folyamat: inkább szakmai kihívás volt, vagy személyes, spirituális élmény?
Inkább spirituális szinten kaptam sokat: egyfajta „csendes bizonyosságot”.

Egy Betlehemes szoborcsoport faragása közben nem lehet énközpontúan alkotni. Ott nem a szobrász akarata a fontos, hanem a történet, amit átad. A fa adja az életet, a történet adja a lelket, én pedig a kezemmel segítek a kettő találkozásában.

– Január elején személyesen is láttad Rómában az alkotást. Milyen élmény volt?
– Felemelő. Gyönyörű térben volt kiállítva, és az egész kompozíció ott, abban a közegben valóban „élt”, betöltötte a küldetését. Nagyon megható érzés volt.

– Vannak jövőbeli terveid a fafaragás területén?
– Egy újabb Betlehemes.