Tavaszra egy csodás felnövéstörténettel készülünk a nagyérdemű számára, ugyanis március 7-én a Csokonai Fórum, Latinovits Zoltán termében mutatjuk be az Alice Csodaországban című előadásunkat, melyet Bereczki Csilla rendező, Sándor Júlia és Mikó Csaba átirata segítségével állít színpadra. Inspirációkról, félelmekről, a felnőtté válásban rejlő nehézségekről kérdeztük magát Alice-t, vagyis társulatunk fiatal tagját, Balázs-Bécsi Esztert.

A gyerekkori mesei élmények közül számomra az Alice Csodaországban egy igen ambivalens emlékképként villan fel: egyszerre láttam kreatívnak, formabontónak, ugyanakkor kissé megrémített (szürreális, abszurd világ, meselények metamorfózisa) a hatás, amit rám gyakorolt. Te játszod a most készülő, Bereczki Csilla által rendezett verzióban a főszereplő lányt. Neked milyen érzéseket, inspirációkat, kapaszkodókat adott az eredeti meseregény vagy akár más, például filmes adaptációk?

Bevallom, hogy akkor én is féltem tőle. Még egy olyan emlékem is van, hogy anyukámék egy darabig nem engedték nekem és a húgomnak, hogy a Disney-verziót nézzük. Viszont annak ellenére, hogy féltünk tőle, mindkettőnkben maradt kíváncsiság, ezért újra látni akartuk. Az a verzió groteszk, kicsit horrorisztikus, és nem csupán a látvány, de a történések is. Ez az érzés abból az időből megmaradt és most feltört belőlem, ami ehhez a folyamathoz tulajdonképpen nagy segítséget jelent. A korábbi verziók közül – például a Disney-féle – a függőségek, hallucinációk témájára helyezték az alkotók a hangsúlyt, ami szintén lehet érdekes és aktuális, de itt most a felnövésen, a belső utazáson van a figyelem. A Lewis Carroll által írt könyvet akkor olvastam el, amikor kiderült, hogy játszani fogok az előadásban. A szerző nevelő célzattal írhatta, de valahogy egy olyan nagyon sötét oldal jelenik meg benne, ami szorongásokat indít el az olvasóban. A Tim Burton-féle filmes megvalósításban Burton zsenialitása jelenik meg, ő aztán nagyon megfogja a velejét ennek a történetnek. Ezekkel a benyomásokkal, emlékekkel együtt voltam kíváncsi erre a munkára, az a korábbi szorongás most már kíváncsiságba fordult át.

A darab műfaji meghatározása szerint egy csodás felnövéstörténet. Ott van benne az identitáskeresés, az önazonosság megtalálása, a megfelelési kényszer, a bizonytalanság… Mesélj kérlek, hogyan dolgozol ezen a karakteren és mit láthatunk mi nézők, ebből a belső utazásból? Esetleg táplálkozol-e a környezetedben levő személyiségekből?

Az a jó, hogy elsősorban magamból tudok kiindulni, mert a megfelelési kényszer és a szorongás mindig ott van bennem. Azt hiszem, hogy alapvetően ezt jól kezelem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem létezik. Pályakezdő színészként van egy olyan állandó versenyhelyzet, egy olyan állandó megfelelési kényszer, ami talán nem is fog soha változni. Jön a következő évad, a szereposztások: kellek? Mibe kellek? Elég volt az, amit csináltam mostanáig, vagy nem volt elég? Van kiszámíthatatlanság. Most talán ez az, ami igazán foglalkoztat, emiatt tudok a legtöbbet nyerni a jelenlegi előadásból. Ez a belső egyensúlyozás tulajdonképpen most nagyon jól használható. Figyelem magamat, hogy hogyan reagálok dolgokra: mi az, amit elfedek, mi az, ami kijön belőlem, mi az, amit jól kezelek, mi az, amit rosszul. Szóval olyan ez az Alice karakter, hogy valóban magamon keresztül, a saját életemből tudom lekövetni azt, ahogyan végigmegy ezen az úton.

A darabban tulajdonképpen a saját lelkem vitatkozik az eszemmel, ugyanis ebben az adaptációban a Macska, akit Vranyecz Artúr kollégám testesít meg, ő Alice felnőtt, józan énje. Nagyon érdekes szituáció ez, mert amikor korábban Artúrral az Óz, a csodák csodája című előadásban találkoztunk, már akkor úgy éreztem, hogy a személyes életemben is valahogyan azt jeleníti meg számomra, amit most Macskaként. Inspirálódom még másból is a környezetemben: ő a 20 éves húgom, akit éppen Alíznak hívnak és vannak hasonlóságok az ő és a főszereplő lány karaktere között.

Milyen Alice személyisége?

Alapvetően szerintem egy kíváncsi és nyitott ember, akit bánt a környezete, mert éppen a 9. osztályt kezdi, életében nem volt még nagyvárosban, életében nem volt még kollégiumban, az anyukája és a kiscicája a mindene, és akkor hirtelen körbeveszik sokkal extrovertáltabb személyiségek, közben pedig pánikba esik ettől a méregetéstől. Kérdeznek tőle dolgokat: mi szeretnél lenni, hol képzeled el magadat négy év múlva, ami valljuk be, hogy azért még akkor is nehéz kérdés, ha valaki sikeres pályát épít. Szerintem a Z generáció és az a fölötti korcsoport számára ez egy állandó probléma. Azt látom, hogy mivel egy kényelmesebb világban élünk és a szüleinktől megkaptunk jóformán mindent, általánosságban véve nem nagyon szűkölködtünk, emiatt nehéz egy irányt belőni, mit akarunk, mit szeretnénk elérni, hová tartunk. Nagyon fontos, hogy beszéljünk erről. Abban reménykedem, hogy ez tud egy olyan előadás lenni, ahol sikerül azt a pár mondatot, gondolatot elhinteni a fiatalokban, hogy ne a külvilág határozzon meg téged, és ne az, amit a TikTokon látsz, hogy dől a pénz. Arra kell felhívni a figyelmet, hogy először magukat próbálják megismerni vagy megkérdezni, még mielőtt a külvilágon keresztül akarnák megtudni, hogy mit szeretnének csinálni.

A rendező előzetes elmondása alapján, többrétegűség jellemzi a színpadi adaptációt: a mese és a realitás azonos hangsúllyal van jelen a szereplők, a jelmez és a díszlet szintjein is. Alice egyszerre rezonőr, aki reagál a körülötte levő eseményekre és ő a történet hőse is, aki azonban kezdetben passzív, sodródó jellem. Alice hogyan válik valós, mesei hőssé?

Szerintem attól lesz ő hős, hogy végül azokat a jeleket és segítségeket, amiket kap az útja folyamán, jóra tudja fordítani, jó irányba tudja billenteni és tulajdonképpen az egésznek az a célja, hogy saját magát ne ítélje el és szeresse. Akkor lesz hős, amikor ez a felismerés megtörténik benne. A végén mindenkinek Alice tart tükröt egy-egy apró pillanatig: például a nyúlnak, hogy hova sietsz és ha odaérsz, akkor majd mi lesz? Elmegy melletted az élet. Nagyon komplex feladat pont emiatt, mert többsíkú: én itt egyetlen szereplő vagyok, de az egész az én fejemben történik, és tulajdonképpen minden karakter az én szorongásom, a saját félelmem. Még a Szívkirálynő, a Piros királynő is én vagyok, vagyis azzá válhatok, ha a rossz utat követem. Viszont ezek érzetekként vannak megmutatva a néző számára a színpadon és a látvány, a dramaturgia is segíti ennek a megértését. A díszletben is (Fodor Viola munkája) ott van ez a bizonyos többrétegűség, mert tüllfelületeken lesz majdhogynem hologramszerű vetítés, ami különböző dimenziókat tud létrehozni. Hangzásban mikroportos előadás lesz, hogy mi is tudjunk a hangunkkal játszani, valószínűleg néhány helyen még torzítani is fogják a hangunkat. A zeneszerző Zságer-Varga Ákos nagyszerű ötleteket visz bele. A darab alatt végig lesz egyfajta hangszőnyeg. A jelmezek is csodásak, amik Lisztopád Krisztina munkái, melyek táplálkoznak a korábbi adaptációk abszurdságából, ugyanakkor egy teljesen új, kreatív világot alkot meg. Izgalmas megoldás az is, ami engem nagyon inspirál – el sem hiszem, hogy játszhatok vízben -, hogy vízfelületet is használ a rendező, amivel kapunk egy állandó visszatükröződést, hullámzást és egy mozgó teret a látványvilágban.

Mondj kérlek 5 kulcsszót, amivel a próbafolyamatot jellemzed és amiért a nézőknek ajánlod az előadást!

Az egyik a rezonálni, mert Alice-ban minden jelenet és minden találkozás, valamilyen módon változást hoz. Minden egyes történéssel, minden egyes hanggal, minden egyes szereplővel valahogyan rezonálnia kell. Vannak pontok, ahol összeérnek a szálak vagy eltávolodnak és újra összefonódnak. A második szó a csodálatos gumicsizma: számomra nagyon vicces, hogy egy egész szereposztás gumicsizmában fogja játszani az előadást. A harmadik a megfelelési kényszer, amiről már beszéltem. A negyedik a Backstreet Boys: azért, mert van egy zseniális koreográfia, amit a nyúlfiúk fognak megmutatni, vicces és csodás, végem van tőlük, annyira kell nevetnem. Az utolsó pedig a torta, ami végigkíséri valahogy furcsamód az egész történetet; egyszer miután Alice belenyomja a saját fejét, érdekes maszkként jelenik meg az arcán; a két világ közötti átmenetben visszatérő ez a maszkos megoldás.

Hogy érzed magadat a társulatban? Milyen kihívások állnak előtted a közeli jövőben?

Nagyon jól, hála Istennek használnak, és a mindennapok itt vannak a színházban. Nyilván egy picit nehéz, hogy nem voltam otthon rég, de most ezeknek a munkáknak van itt az ideje, és ez így van rendjén. Nagyon hálás ez a helyzet, mert egyik bemutató követi a másikat, ráadásul kaptam és kapok jó feladatokat és a társulatot is nagyon szeretem. Az Alice-t követően az új kihívás egy másik műfajban, F.M. Dosztojevszkij: Ördögök című darabjában lesz.

Az interjút készítette: Dr. Baluja Petra