A PróbaTét című közösségi színházi előadás próbafolyamatának közepén négy civil alkotót kérdeztünk, hogy láthassuk, milyen ez közelről, a saját perspektívájukból nézve. A már önmagukat Közteresekként definiáló tagok megosztották velünk eddigi tapasztalataikat, aggodalmaikat, felismeréseiket. Kopócs Évával, Kiss Zsuzsával, Lévai Emesével és Dámóczi-Pusztai Ákossal beszélgettünk.

Kérlek, meséljetek arról, hogy ki milyen céllal vágott bele ebbe a kalandba: alkotási vágy? Önismereti kaland? A személyes komfortzóna átlépése? Vagy távolabbról, de akár szakmailag tudtok kapcsolódni? Úgy tudom, hogy Éva, te már a korábbi, Ábrahám című produkcióban résztvevő voltál, a többiek viszont új tagok.

Kopócs Éva: Igen, benne voltam az első csapatban is. Másodjára az volt a motivációm, hogy megnézzem, milyen egy következő kör, mert élveztem a tavalyi folyamatot. Evidens volt, hogy ha lesz folytatás és belefér az időmbe, akkor jövök. Bölcsészdiplomám van, színészettel vagy színházzal nem foglalkoztam mélyrehatóan, csak szeretem. Arra mindig is nagyon kíváncsi voltam, például filmeknél és színdaraboknál is, hogy miként jön létre egy produktum, hogyan dolgozik egy rendező, mekkora beleszólása van a színészeknek. Itt mi nem színészek vagyunk, de a mi munkánk is alkotási folyamat. Az Ábrahámnál még nem tudtuk, hogy lesz-e a végén bármiféle kézzelfogható végeredmény, ott maga az építkezés és a közösen gondolkodás volt az, ami vonzott. A két folyamat közötti eltérések (például most majdnem kétszer annyian vagyunk a csapatban) ellenére az közös, hogy jellemzően csak addig merülünk el valamiben, amíg komfortos az adott szituáció, és ez bizalmat, szabadságot, biztonságot ad a tagoknak.

Dámóczi-Pusztai Ákos: Amit Évi mondott, ahhoz tudok kapcsolódni. Nagyon izgalmas egy színházi előadásban úgy részt venni, hogy mi építjük fel azt teljesen az alapoktól indulva. Mivel ez közösségi színház, nagyon jó, hogy egy olyan közegben, olyan csapattal tudunk dolgozni, amiről útközben kiderül, hogy támaszkodhatunk egymásra. Valódi közösség jön létre, megismerjük egymás jellemét, te is beleteszed a sajátodat, más is beleteszi a sajátját, és ezáltal létrejön egy teljesen konstruktív, új dolog, egy új entitás. Szerintem ez a színháznak a legszebb része, amit most mi csinálunk.

Kiss Zsuzsa: Úgy gondolom, azért élvezetes ez a közös alkotás, mert a projektvezetők mindenkit hagynak kibontakozni: pontosan érzékelik, az adott tagnak mik az értékei, miben jó, és mit tud beletenni a közösbe. Nincs kényszer, hogy minek milyennek kell lennie, hanem tényleg megvalósul az alkotói szabadság. Nyilván bizonyos keretekkel, meg a bemutató dátumával számolva, de eléggé szabadon hagyják a szellemünket szárnyalni. És hogy miért csatlakoztam? Valamikor régen foglalkoztam egy kicsit színházzal, de aztán a családanya szerepébe bújtam, majd visszatértem az eredeti szakmámhoz, aminek semmi köze nincs a színházhoz, építész vagyok. Ugyanakkor hiányzott a színház, és a Köztér egy megfelelő apropó volt, hogy újra felvegyem a fonalat.

Lévai Emese: Én valamilyen szinten szakmabeli vagyok. Figyelemmel kísérem a CSIP-et már nagyon régóta, jöttek is hozzánk a suliba, nekem nagyon szimpatikus ez a társaság. Aztán egy alkalommal drámapedagógiai szakvizsgás képzésen találkoztam Zsuzskával és Melindával. Zsuzska a színházi nevelési programba vezetett be minket, ennek hatására kezdtem el foglalkozni a táncos beavató programokkal. Úgy éreztem, nekem ezzel a három emberrel (Gemza Melinda, Madák Zsuzsanna, Varga Nikoletta) dolgom van, és kíváncsi voltam, hogyan működnek a foglalkozásaik, szerettem volna belülről, közelebbről megismerni a módszereiket. A másik ok az, hogy példát szeretnék mutatni a tanítványaimnak. Az, hogy valaki betölt X életkort, még nem jelenti, hogy ne léphetne színpadra vagy ne foglalkozhatna a saját előadói terveivel, vágyaival. Ráadásul ez a folyamat egyértelműen terápiát is jelent. Fontosnak tartom, hogy kíváncsiak maradjunk, mi fog velünk történni egy olyan helyzetben, amelyben még nem voltunk, és hajlandók legyünk megengedni még azt is, hogy mások megnézzék. Aztán az is oka volt a jelentkezésemnek, hogy szeretnék tanulni az alkotói folyamatról, megismerni új embereket Debrecenből, akikkel egyébként máshol valószínűleg nem is találkoznék; a csapat életkori változatossága is izgalmas számomra, ugyanis alapvetően kamaszokkal foglalkozom, de itt nagy a szórás a csapaton belül.

D.Á.: Szerintem fontos, amit mondtál, én is tudok ehhez kapcsolódni. Rengeteg mindent tanulhatnak szakmailag is azok, akik ilyen irányban gondolkodnak, akik kreatív tartalomgyártással, alkotói tevékenységgel akarnak foglalkozni valamilyen formában. Volt a próbafolyamat elején egy kiindulópontunk, és innen egészen addig nem léptünk tovább, ameddig le nem tisztázzuk, hogy igazából mi is egy hiteles színházi pillanat. Ezeknek a kritériumait is együtt raktuk össze, nyilván Zsuzskáék irányítása mellett, és nagyon hasznos, hogy ezeket a konszenzussal meghatározott, letisztázott lépcsőfokokat átlátjuk, a próbák alatt referenciaként használhatjuk őket.

L.E.: Igen, nem csak beleugrasz a folyamatba, hanem egy erős fókusz mentén gondolkodsz, nem engedi Zsuzska, hogy elkószálj; szabadon mozoghatsz, de a főcsapást tartani kell. Van egy minőségi szint, ami alá nem megy.

A próbafolyamat egyik pontján megnéztétek a táncelőadásunkat, ami Weöres Sándor A teljesség felé című művén alapul, és abból inspirálódva gondolkodtatok tovább. Hogyan folytattátok ezek mentén a közös munkát?

K.Zs.: Megnéztük, hogy milyen benyomásaink voltak az egészről: kinek milyen mozdulat ragadta meg a fantáziáját, mi égett be. Több csoportra osztva dolgoztunk és mindenki egy kicsit máshogy nyúlt hozzá, aztán a mozdulatsorokat megmutattuk egymásnak. Ez az alkalom kifejezetten csak a mozgásról szólt, illetve az előadás mozdulataiból inspirálódva született meg egy Közteres “átirat”. Foglalkoztunk a Tíz lépcső című verssel is és ennek nyomán különböző életfilozófiai kérdéseket boncolgattunk. Ehhez hozzátartozik, hogy mi heti egyszer vagyunk együtt és egy alkalomba nagyon sok mindennek kell beleférnie. Azt is hozzá kell tenni, hogy ez nem egy összeszokott csapat, nagyrészt nem ismertük egymást. Nekem gyakorlatilag a játszók közül (azt hiszem) mindenki vadidegen volt, ettől kicsit tartottam is. A közös alapkőletételek azonban segítettek abban, hogy egyáltalán el merjünk indulni egy közös úton.

L.E.: A táncelőadás arra volt nagyon jó, hogy újra felfedezzük és tudatosítsuk, hogy egy-egy mozdulatnak milyen erős kifejezőereje van, mennyire fontos jelentéstartalmat hordozhat. Teljesen más irányban megyünk, mint az előadás rendezője, Nemes Zsófi. Úgy használtuk ezt az előadást, mint amikor kinyitunk egy ablakot és megnézzük, hogy milyen az a fa az udvaron, aztán meg becsukjuk az ablakot és foglalkozunk a saját dolgunkkal. Ha van lenyomat, van, ha nincs lenyomat, akkor nincs. Tehát nem kezdtünk el megfelelni vagy ellene menni az előadásban látottaknak.

K.É.: Nagyon más eszközökkel, nagyon más úton haladunk a PróbaTéttel. Az Ábrahám folyamata kapcsán emlékszem, hogy nekem az volt nagyon meghatározó pillanat, amikor a főpróbahéten megkaptuk a játék helyszínét, a Kóti Árpád termet. Egyszerre csak fekete falak vettek körbe minket, kaptunk fényt, hangosítást, és valóban teljesen át lehetett szellemülni, ami egy más tudatállapotba kerülést jelentett. Szeretném a projektvezető csapat nagyságát méltatni, mert a háttérben hihetetlenül profi munkát végeznek. Most másodjára is teljesen rájuk bízom magam, mert bár még nem látjuk az alagút végét, tudom, hogy minden jó lesz, kész lesz a darab, meglesz minden időre. Nagyon finoman terelgetnek minket a közös, végső vízió felé, és ezt jó megtapasztalni.

L.E.: Nekem nem kérdés, hogy ők teljesen tudatában vannak annak, amit csinálnak. Hatalmas tudással rendelkező hármas. Az szokatlan, hogy nem ismétlünk dolgokat milliószor, de ez koncepció is, hogy megmaradjon a spontaneitás. Eleve tényleg egy csomó olyan jelenet van, amikor ott kell majd a helyszínen rögtönözni. Nem hasonlítom magunkat a színészekhez, de ők a szövegkönyv szerint mennek, itt viszont nincsenek előre megírt szövegek. Végig nagyon kell figyelnünk egymásra. Nem félek az előadástól, de én nagyon gyakorlós típus vagyok, mert többek között ez a szakmám, hogy gyakoroltatok.

D.Á: Az instrukciók állandóak, de nem vész el a spontaneitás. Egy adott ember lesz fent a színpadon, és nem egy karakter. Ezt az organikus hullámzást nagyon élvezem. Egy szerep mögé könnyebb lehet elbújni a színpadon, de amikor magadat kell adnod és a saját gondolataidat kell kimondanod, amikor a saját szellemedet teszed ki a színpadra több száz ember elé, az ijesztő tud lenni.

Izgalom a szereplés miatt, jégtörés az egymásnak ismeretlen csapattagok között… Meséljetek még arról, voltak-e az eddigi folyamatban nehéz pontok, jó élmények vagy olyan emlékek, amelyeket megosztanátok!

L.E.: Azt emelném ki szívesen, hogy betekintést engedünk a nézőknek a próbafolyamatba, mert nem feltétlenül az érdekes, ami létrejön, hanem ahogyan létrejön. Ebből a szempontból is különbözik egy kicsit egy normál színházi előadástól a jelen produkció. Mivel mindent jól dokumentáltak, egészen részletesen be tudjuk majd mutatni a stációkat. Nekem csak pillanatokig tartó nehézségeim voltak, mert túl kellett lépjek azokon a sztenderdeken, amelyekben gondolkodom. Ezért jöttem ide, hogy ezeket átlépjem. Szerintem a lámpaláz vagy izgatottság pont azt jelzi, hogy fontos számunkra az előttünk álló feladat. Nagyon sok fiatallal dolgoztam együtt, akik kerültek lámpalázas helyzetbe. Azt vettem észre, hogy ha valaki ezt nem éli át, akkor neki az nem fontos, vagy pedig vérprofi.

K. Zs.: Nehézség volt, legalábbis nekem mindenképpen, hogy tizenvalahány idegen ember előtt megnyíljak, ehhez idő kell. Profi az, ha valakinek ez azonnal megy.

K.É.: Az eddigi próbafolyamatra azt a példát tudom hozni, hogy minden foglalkozás alkalmával van egy vízzel teli tégelyünk, amibe mindenki cseppenthet a saját hangulata szerint kéket vagy pirosat. A színcseppek összekeverednek, és ebből lesz egy közös színhalmaz. Tele van ilyen mozzanatokkal a közös munkánk, ezeket is meg fogjuk mutatni. Van itt egy csapatnyi civil, akik elmondhatják magukról, hogy Közteresek. Szerintem a végére fogunk rájönni, hogy ez mennyire fog hiányozni. Nem gyászolni akarok, mert nyilván mindenki fogja csinálni a saját dolgát utána is, de a heti szellemi kihívás addiktív tud lenni, és biztosan többen fogjuk várni, lesz-e folytatás.

L.E.: Jó, ha egy ilyenbe úgy megy bele az ember, hogy tisztában van az átmeneti jellegével. Mert ha nem így tesz, akkor utána tényleg nagyon rossz a hiányérzet és valóban veszteségként éli meg. Mi nem azért jöttünk ide, hogy veszteségeket gyűjtögessünk, hanem hogy fejlődjünk.

Az interjút készítette: Dr. Baluja Petra