A VI. MagdaFeszten mutatkozott be először a debreceni közönségnek önálló produkcióval a Csokonai Nemzeti Színház új tánctagozata, a PR-Evolution Táncegyüttes. Az fesztivál keretében Gyürky Katalin beszélgetett a tánctagozat vezetőjével, Nemes Zsófiával pályája indulásáról, motivációiról, a tánc erejéről és szerepéről – s nem utolsó sorban az együttessel való munkájáról. A beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.

Hogyan kerültél közel a tánc világához, milyen állomásokon vagy túl a pályád mostani szakaszán?

Nemes Zsófia: Hosszú történet ez… Édesanyám íratott be balettiskolába gyerekkoromban, és ígéretes tehetség voltam. Egy híresség, aki akkor tanított, emlékszem, azt mondta, reméli, hogy az Operaház színpadán fog viszontlátni. Nem így lett. Mikor eljött az ideje annak, hogy nyilatkoznom kellett, megyek-e a Balettintézetbe, akkor kiskamaszként azt mondtam, táncos én márpedig nem leszek. Ugyanis akkoriban láttam egy Isadora Duncan-filmet, és az elrettentett a pályától. Nagyon jó értelmiségi iskolákba jártam helyette, amiért hálás vagyok. Viszont sportoltam, a ritmikus sportgimnasztikát versenyszerűen űztem, ami egy gyönyörű sport.  Utána elkezdtem edzősködni, elvégeztem az edzői szakot, de ez a sport olyan irányt vett, amit nem akartam képviselni. A tánc hobbiszinten tért vissza, a testvéreimnek köszönhetően lépett be a jazz-tánc az életembe. De az csak szórakoztatott – viszont mikor megismertem René Aubry zenéjét, a kortárs zene megfogott. Akkor éreztem rá, hogy ez az én világom. Közben jelentkeztem pszichológia szakra, ahol olyan jó tesztet írtam, hogy azt mondták, szóbeli felvételire már el sem kell menjek. De a pszichológia-szak helyett ekkor a modern tánc kurzust választottam, éreztem, hogy valójában nincs is más választásom. Kívánom, hogy mindenki találja meg úgy a hivatását, mint akkor én: amikor az ember szíve-lelke azt mondja, hogy ezt kell csinálnod, ez az utad.

Felvettek később egy világhíres együttesbe, a Wim Vandekeybus alapította Ultima Vez nevű együttesbe, amelyik másfél éves világkörüli turnéra indult. Tanácstalan voltam, hogy mi legyen. Tény, hogy az összes tehetség kimegy külföldre. Én viszont úgy voltam vele, hogy benne voltam abban, amit szerettem csinálni, miért mennék el, ha itt is meg lehet csinálni ugyanazt? Így itthon maradtam, a Szegedi Kortárs Baletthez kerültem, ahol szólista szerepeket kaptam.  Később Pestre mentem, mert úgy éreztem, hogy változás kell. Ekkor csatlakoztam a PR-Evolution Együtteshez, és szabadúsztam is. Innentől kezdve sok emberrel dolgoztam együtt, gyakorlatilag az egész szakmát megismertem, aki akkor Pesten élt és mozgott. Egy idő után azonban úgy döntöttem, hogy az együttest választom, mert azt a fajta esztétikát és igényességet, amit fontosnak tartok, ők tudták megadni.

A PR-Evolution 2003-ban alakult, 2008-tól te vetted át a vezetését. Mesélj erről a húsz évről, amit eddig az együttessel töltöttél!

A világhírű londoni Rambert Dance Company-ból való hazatérése után Kun Attila alapította meg az együttest, állandó tagok nélküli, projektrendszerben működő együttesként. Sajnos nagyon hamar elfáradt abban a munkában, amit az együttes folyamatos menedzselése jelentett. Úgy döntött, újra kimegy külföldre, így eljött a pont, ahol átadta nekem a stafétát. Nagyon szerettem azt az igényességet, amit ő képviselt, azt a fajta precizitást, technikai tudást és testtudatot. Ezeket mind tovább akartam vinni. Ezen felül vannak saját elképzeléseim, és van egy szellemiség, ami meghatároz, ezek szerint próbálom működtetni a tagozatot is.

Amikor a színház új tánctagozata megérkezett Debrecenbe, meglepődtünk, milyen multikulturális csapatod van.

Kilencen vagyunk, egy magyar kivételével mindenki külföldi. Véletlenszerűen alakult így. Budapesti magyar táncosok nem jönnek le Debrecenbe, nem tudom, miért alakult ez így az emberek fejében, nekem nagyon pozitív tapasztalásaim vannak a városban. A tánc-szcéna egyébként nagyon mobilis, a magyarok kimennek külföldre, itthon alig maradnak. Itthon nem tart sajnos ott a szakma, hogy tudjon perspektívát adni nekik. Most dolgoznak azon, hogy járjon nyugdíj a táncosoknak, ami evidens kellene, hogy legyen, hiszen ez egy komoly fizikai-szellemi munka napi nyolc órában, amit értékelni kell. Fontos lenne, hogy a táncot a helyén kezeljük egy társadalomban, mert ez a civilekre is visszahat. Sokat elárul a szellemiségünkről, hogy hová helyezzük a táncot az életünkben. A táncban egységgé válik a test és a lélek, és a szellem is.

Folyamatosan változott benned az a filozófia, amivel a táncot műveled. Hol tartasz most ebben a folyamatban? Hogyan alakul az ars poeticád?

Szerintem egyszerű emberi fejlődésről van szó, persze szebbnek hallatszik, ha ars poeticának nevezzük. De valójában ez úgy működik, hogy valahogy gondolkodunk a világról és ez folyamatosan alakul. Eleinte egy csomó belső dolgot akartam elmondani a tánc révén az érzelmekről, párkapcsolatról. Ezzel most sincs semmi bajom, ez továbbra is érvényes. De most inkább az a gondolat lett hangsúlyos számomra, hogy soha korábban nem volt ennyire szükség arra, hogy a művészet irányt mutasson, mint most. Elengedhetelen szükség van rá, hogy a művészet valamiféle szakrális utat tudjon felmutatni és kompenzálni tudja mindazt, amit a most felnövekvő generáció a kütyük és a média révén a nyakába kap. A művészettel tudjuk megmutatni nekik, hogy van testük, lelkük és szellemiségük. Hogy nem csak annyi vagyok, aminek látszom, és nem csak a pénzről szól a világ. Teremtő lények vagyunk és a világ részei is egyben, mi teremtjük a világunkat és ez hatalmas felelősség. Nagyon hangsúlyosan szeretném ezt képviselni, ez belső meggyőződés bennem. Nem példamutatásról, hanem iránymutatásról beszélek.

Milyen formákat igyekszel találni ehhez? Hogyan kötődik a tánc nálad más művészetekhez?

Szeretek olyan szellemiségű alkotók műveihez nyúlni, akikkel azonosulni tudok, akikhez találok kötődést. Egyszer megcsináltam Shakespeare Viharját, ami nagyon nehéz mű, gyakorlatilag elbeszélés, számomra pedig olyan volt, mint egy misztériumjáték, ami a megbocsátásról szól. Nagyon izgalmas kihívás volt számomra, hogy hogyan tudom felfedni a táncban azt a nézőpontot, ahonnan én látom.

Nem csak klasszikusokhoz nyúlsz, a MagdaFeszten bemutatott produkciótok, a Blue men …és fehér például a női-férfi viszonyra rezonál.

A Blue men …és fehérrel egyfelől a férfinak szeretnék tükröt tartani. Az előadás első részében azt szeretném átadni, hogy a férfi szép önmagában. Olyan jó lenne, ha ők ezt meg tudnák élni. Nekem ez a mögöttes mondanivalóm benne. A második fele a nőről szól. Vicces, mert úgy álltam neki, hogy nem akarok semmit üzenni vele, nem akarok semmit, csak tiszta táncot. Aztán szép lassan beszivárogtak a színek. Amitől rögtön jelentéses lett minden. Nem sikerül „csak” tiszta táncot csinálnom, valahogy mindig belekerül valami szellemiség.

Fiatalokból álló csapatot vezetsz. Gyerekként vagy partnerként állsz hozzájuk?

Nekem fontos, hogy partneri kapcsolatban létezzek, ahol szeretet vesz körül, amiben szívvel lehet dolgozni. Vannak persze komoly dolgok, amiket helyre kell tenni, de az mind része egy kapcsolatnak. Sokszor elvárják az emberek, hogy „anyuka” legyek, de úgy érzem, ez inkább egy társadalmi berögződés, van egy minta Magyarországon, a hülye főnök mintája, amit nagyon nehéz megváltoztatni. Mert kell egy hülye főnök, hogy nekem ne kelljen felelősséget vállalnom és ne nőjek fel, de legyen kit hibáztatni. Én partnerségben gondolkodom. Közös a felelősség, ezért fontos a kommunikáció. A szellemiséget én tudom hozni, de át kell tudom adni nekik.

Mennyire veszed magadra a sérüléseiket?

Nem vehetem magamra, mert az ő sérülésük nem belőlem fakad. A test üzenni akar, és ezt kinek-kinek magának kell meghallania. Én abban tudok segíteni, hogy elmagyarázzam, mi mit jelent a testen, de neki kell feldolgoznia a sérülést, érzelmi, testi és szellemi szinten egyaránt. Hogy ezt elhiggyem, nekem is időbe telt, mert „hiszem, ha látom” típus vagyok. És egyszer megtalált egy ilyen tapasztalás. Egy húzódás miatt három napig feküdtem otthon. Mikor utánajártam, hogy mit jelenthet ez a testi üzenet, olyan heuréka-élményem volt, hogy a tudatosítással szinte azonnal elmúlt a fájdalom, visszarendeződtem lelkileg-testileg. Ilyen fontos tanításokra képes a testünk.