Az idei MagdaFeszt alatt, október 2-án mutatta be színházunk Visky András A test történetei című darabjának második részét, amely ismét két nő, Éva és Artemisia történetét meséli el. A prostituált Évát alakító Hajdu Imeldával a szerepre való felkészülésről beszélgettünk.

Sokadik nekifutásra készül el végre a darab, hiszen legelőször még a covid előtti időkben kezdtétek el próbálni. Nehézséget jelent ez, vagy éppen ellenkezőleg, hiszen van már mire támaszkodnod az új próbák során?

A történet már akkor befészkelte magát a kisagyamba, és azóta dolgozik, érik bennem. Tudatosan is készültem rá, sok dokumentumfilmet néztem az utcára került emberekről, prostituáltakról, tehát egyféle kutatómunkát is végeztem. De ez inkább a belső út, a belső folyamat. Ezzel ellentétben a színpadi és színészi részt valahol elölről kellett kezdeni.

Külön beszélsz belső érésről és a színpadi munkáról – miért különíted el a kettőt ilyen élesen?

A belső munka nem mindig érhető tetten, magától is alakul, olykor kusza, de gyönyörű összefüggések mentén. Az az Éva, akit első olvasatra láttam magam előtt, magamban ma már csak halványan van előttem. Ez sokszor van így egy érési folyamatban, a szerepről alkotott kép fokozatosan újrarajzolódik,  egyrészt a kutatómunka  miatt is, másrészt mert én is változok közben. Ideális esetben a belső érési folyamat és a színpadi munka során megtett út egymásba fonódik, kölcsönösen táplálja egyik a másikat, de ebben a sokszor megszakított, speciális helyzetben ez nem így volt. Ezért választom külön a kettőt. Itt  a gyakorlati része, vagyis a többi alkotóval, a rendezővel való munka inkább nevezhető alkalmi rövidtávfutásnak.

Mi ragadott meg leginkább Éva történetében?

Mindig érzékenyen érintett a női kiszolgáltatottság, a kizsigerelés, az eladhatóság.  Mi meddig eladható? Hogy lehetséges, hogy a lényünknek azok a részei, amit magunkénak érzünk, hordozunk,  védünk az mások számára használati tárggyá fokozódik le? Nagyon megvisel ez a történet, részben mert Éva karakterébe bújva a saját bőrömön érzem azt, hogy egy-egy tranzakció eszközévé minősülök, és nem csak én, mind…   Éva sem érti a tranzakciók világát, ő ennél sokkal tisztább lény, ő csak élni akar, szeretni és ha lehet egy kicsit szeretve lenni. Számomra ez a darab az élni akarásról szól.

Számít, hogy a szerep mögött, amit betöltesz, valós személy áll? Másképp állsz hozzá egy fiktív karakterhez?

Számít, mert érzékenyebben állok hozzá emiatt. Éva – azaz az a nő, akinek a történetét ezzel a címmel Visky András megírta – most is él. Volt bennem egy olyan  illuzórikus vágy, hogy bárcsak eljönne az előadásra, és láthatná kívülről az életét,  legalábbis ahogy mi leképeztük. Az, hogy egy valós személy bőrébe kell bújnom, felkavaróbb. A bőrébe kell bújnom de az én tükrömben mutatkoznak meg a problémái. Zavarbaejtő, hogy mennyi ilyen eset van,“12-en tűntek el Debrecenből”, olvastam minap, Nyíregyházáról is burjánzik ez a szakma és nem is csak a prostitúcióról van szó, arról a világról, arról a perifériáról amiről nem beszélünk, amitől szemlesütve menekülünk. Engem az érdekel a színházban, ami elől a civil életben inkább elfordítjuk a fejünket.

Hordoz a darab valamiféle üzenetet, vagy inkább egyszerűen bemutat, elénk állít egy történetet?

Mindkettő igaz rá, de leginkább az, hogy diszkomfort érzetbe hozza a nézőt, hogy bekapcsol a “nem tudunk vele mit kezdeni” védekező gomb. Nem tudjuk megváltoztatni a világ felépítését, a működési rendszereket, de talán észre kellene vennünk a körülmények mögött megbújó emberi lényt,  aki segítségre szorul. Éva történetét az anyjával és a gyermekével való viszony is határozza meg és alakítja: egyfelől a szeretetlenség, a vágy, hogy szeretve legyen, másfelől a vágy, hogy gondoskodni tudjon a gyerekéről. Pusztán jó szándék vezérli, és valójában nem is érti, mi történik vele. Úgy pofozza őt az élet, mint egy pingponglabdát, mert csak egy húsdarab a férfiak kezében. Nem is érti, mit akarnak tőle. Az egész élete és az egész világ egy nagy kérdőjel marad a számára, mert csak annyit érzékel a világból, hogy adásvételi szerződések működtetik, csakhogy nem ismeri a szerződések nyelvezetét. Egy tiszta lélek egy mocskos világban –  ezt a kettősséget kell megmutatnunk a színpadon. Törekszünk rá, hogy ne legyen egy túlzóan naiv vetülete, de arra is, hogy ne egy torz lényt láttassunk meg benne, hanem az embert. Minden körülmény mögött ott az ember, mi meg csak külsőségek mentén merünk leginkább egymásra tekinteni.

A darab a MagdaFeszt keretében debütál. Neveznéd kifejezetten “női” előadásnak?

Minden nőnek érzékeny pontja, hogy a fizikai nőiségét hogyan kezeli a környezete. Ha nem úgy, ahogy az jó nekünk, súlyosan sérülünk. A mee too óta szerencsére a szakmánk e tekintetben is sokat változott, ma már egyre inkább mernek a fiatal színésznők  is nemet mondani. És én egy olyan világban szeretnék élni, ahol lehet nemet mondani.

A darab szerzője Visky András – hogy érezted, mennyire hitelesen ábrázolja a női karaktert férfi íróként?

Amikor először olvastam a szöveget, elcsuklott a hangom. Egyenes, friss, élőbeszéd-szerű, ahogy olvastam, szinte magától rajzolódott ki a sorok közül Éva lénye. Összeszorult a gyomrom, és arra gondoltam, hogy tudom ezt a szerepet úgy megcsinálni, hogy ne dögöljek bele. Belebújni, de távol is tartani magamtól. Nagy kihívás ez.

Hogyan készültél rá?

Már a második próbán leültünk és megnéztünk egy dokumentumfilmet, aztán később elkezdtem az Instagramon egy amerikai oldalt követni, ami az utcán élő emberek történeteit mutatja be. Videókat néztem, tanulmányoztam azokat a testjegyeket, amiket a különféle kábítószerek okoznak. Döbbenetes volt számomra, hogy ezekből a dokumentumfilmekből az derült ki, hogy azokat a lányokat, akik prostituáltnak álltak, szinte egytől-egyig ugyanaz a cél vezérli: pénzt gyűjteni egy lakásra hogy normális életet élhessen. Ezeknek a lányoknak a saját lakás az, ami másnak maga a paradicsom, ezért küzdenek. Nem arra az életre vágynak, amit épp élnek, a prostitúció egy szükséges rossz, és azt hiszik, hogy bármikor abba tudják hagyni. De mindig közbelép egy külső erő: valamit gyorsan ki kell fizetni, vagy intézetbe viszik a gyereket, ahogy Éva esetében is, vagy beviszik a rendőrök és nincs strici, aki kihozza őket.. és a többi. Ezek a lányok és nők úgy kerülnek az utcára, hogy ott van a hátuk mögött egy láthatalan férfikéz… Nagyon keveset tudunk arról, hogy pontosan hogyan élnek ezek a lányok, és lehet, hogy egyre többen vannak, itt az utcán, körülöttünk is. Persze, nem tudunk annyi szörnyűséggel szembesülni, amit az élet elénk sorakoztat. De ha egy embert kiragadunk a tömegből, akkor rajta keresztül meg tudjuk mutatni, milyen fájó, hogy tüneményekből roncsok lesznek. Színészként ajándéknak érzem, hogy olyan feladatot kaptam, amiben nem csak ábrázolni kell egy fiktív karaktert, hanem egy társadalmi problémát is nyersen és érzékenyen fel lehet mutatni.