Az interjú eredeti megjelenési helye: kulter.hu

A Nagyerdő fái alatt ismét csodálatos nyári estéket tölthetett el a közönség a debreceni Nagyerdei Szabadtéri Színpadnak köszönhetően. Vranyecz Artúr és Mercs János a helyi közönség nagy kedvencei, akiket ezen a nyáron többek között a Balfácánt vacsorára című darabban láthattuk. Az előadás mellett sok más egyébről is beszélgettünk.

KULTer.hu: Mindig tudták, hogy színészettel szeretnének foglalkozni?

Vranyecz Artúr: Gimnáziumi éveimben alakult ki a pálya iránti érdeklődésem. A kolozsvári alma materben – Báthory István Líceum – amellett, hogy bőszen gyúrtam a reál tantárgyakat, rendszerint sikerem volt a színpadon – úgy versek előadásával, mint a színjátszókörben. Magyartanárnőnk, Antal Magda rendszeresen elmondta az órákon, hogy „Artúrból színész lesz”. Ezt az osztálytársaim az unalomig hallgatták. Szüleim reál beállítottságúak és egyértelműen féltettek a művészi pályától, ami számukra ismeretlen tartomány volt. Így még tettem egy kitérőt a marketingmenedzsment irányába, ahol két évet egy magánegyetemen tanultam. Közben a kolozsvári Zsebszínház társulatában játszottam és a Puck Bábszínházban voltam alkalmazásban, ahol különböző műfajokkal találkoztam, és remek kollégák között voltam, remek hangulatban. Mikor felvételt nyertem az SZFE-re, Békés András és Lengyel Pál osztályában szélesedett a spektrum.

Rengeteg műfajjal találkoztunk, sokat utaztunk hazai és külföldi fesztiválokra,

mindez nagyon meghatározó volt. Itt már az esetleges botorkálások ellenére is biztosan tudtam, hogy ez a pálya az én irányom. Főleg, hogy mindig is jó kommunikációs készséggel bírtam, bizalommal vagyok az emberek iránt, illetve mindig is érdekelt az összetett emberi viszonyrendszerek világa.

Mercs János: Én egészen sokáig nem tudtam, sőt néha még most is elbizonytalanodom benne, de valahogy ez tűnt, ez tűnik a legérdekesebbnek.

 

KULTer.hu: Hogyan lettek Csokonai Színház társulatának tagjai?

V.A.: Annak idején a szakdolgozatomat Lengyel György igazgató úrnál védtem meg, ezt követően örömmel fogadtam el szerződtetési ajánlatát. Azóta – több igazgató vezetése alatt – számos remek lehetőséget kaptam a Csokonai Színháztól színészként és olykor rendezőként egyaránt. A színház műfajával való kapcsolatom kiteljesedéseként élem meg, hogy az Ady Gimnáziumban eltöltött két évtized után most a Zeneművészeti Karon és a DRHE drámapedagógia szakán van lehetőségem a minket követő generáció útját oktatóként egyengetni.

Sok személyes kapcsolaton keresztül kötődöm már Debrecenhez,

és szakmai tevékenységemért pedig egyre több pozitív visszajelzést kapok. Ez különösen megbecsülendő egy olyan hivatásban, ahol a mindennapi alkotómunkában a kritikai visszajelzés az elsődleges építő tényező.

M.J.: Őszintén szólva így alakult, és mivel egy társulat egy folyton változó, élő organizmus, ezért én még csak nem is unom, mert én is vele változom.

KULTer.hu: Milyen a társulat?

V.A.: Vannak stabil pillérei, akik évtizedek óta teljesítenek, mégis folyamatosan változik. A közelmúltban kialakult csapat zöme energiákkal teli, színpadra vágyó, tapasztalt fiatal. Néhány alapvető szempont nélkülözhetetlen egy vidéki társulat magasszintű működéséhez: a szakmaiság, a sokszínűség, az alázat, az egymás iránti tisztelet, érzékenység. Ha ezek közül egy is hiányzik, már hiba csúszik a gépezetbe. Tizenöt évvel ezelőtt volt szerencsém Valère Novarina nálunk rendezett előadásában részt venni, amit Párizsban is sikerrel játszottunk. Novarina rengeteg izgalmas szakmai morzsája közül kiemelnék egyet: az előadás során a színészek úgy tartják egymást minden idegszálukkal, gondosan, ugrásra készen, mint ahogy a cirkuszi akrobaták a trapézon fogják egymás kezét.

 

KULTer.hu: Debrecenben a Nagyerdei Szabadtéri Színpad minden nyáron megnyitja kapuit a Nagyerdő fái alatt. Miben más itt játszani?

V.A.: A zárt térhez képest, ahol a színházi évad alatt rendszerint az alkotómunka folyik, nyáron a Szabadtérin próbálni és játszani felüdülés. Amióta ideszerződtem, nem hiszem, hogy volt olyan év, amikor kimaradt volna részemről a szabadtéri fellépés. Több agysejtet és koncentrációt vesz igénybe, de a közönség is felszabadultabban vesz részt az előadásokon nyári szünetben, a szabad ég alatt. Úgy érzékelem, a felújítás óta a debreceni közönség megszerette és kedveli a helyszínt.

M.J.: Itthon vagyunk, de mégse teljesen. Kicsit mintha a közönség is más lenne, mint a kőszínház falai között,

a hangulat is oldottabb, ezáltal még izgalmasabb az este.

KULTer.hu: Idén a Balfácánt vacsorára című darabban játszottak. Mi a legjobb élményük a darabbal kapcsolatban?

V.A.: Azok a pillanatok, amikor a közönség velünk azonos hullámhosszon van és önfeledten nevet.

M.J.: Az a legjobb, amikor lazán játszunk együtt, mégis megtörténnek velünk az események. Együtt a nézőkkel. Egyszer viszont megállt a gépezet. Artúrral ketten voltunk a jelenetben, és jönnie kellett volna a telefoncsörgésnek, ami tovább gördíti az eseményeket, de nem jött. Azt a két percet senkinek nem kívánom. Ez persze nem a legjobb élmény, de megmaradt, az biztos.

 

KULTer.hu: Mi a legmegkapóbb a karakterükben? 

V.A.: Tekintettel arra, hogy az általam alakított Pierre karaktere távol áll a személyiségemtől, és nem tudok vele azonosulni, nehéz erre a kérdésre adekvát választ adni.

M.J.: Számomra talán az, hogy mindig feláll a padlóról. Pignon, akit játszom, elsőre nem egy győztes típus, mégis

megtalálja azt a szalmaszálat, aminek segítségével kihúzza magát a nehéz szituációkból,

és ez nagyon tetszik benne.

KULTer.hu: Milyenek voltak a próbák?

V.A.: Még a Kossuth utca 1. alatt próbáltunk, ott volt a premier is. Jó csapattal még a próbák is élvezhetőek. Az előadás szerkezetében vannak csigavonalszerű logikai ismétlődések. Ezek a próbák alatt sokszor kifogtak rajtunk, ez hol bosszankodásba, hol összedőlős nevetésekbe fulladt. Aztán kibogoztuk és mentünk tovább.

KULTer.hu: Mi okozott nehézséget a próbák során? 

V.A.: A humor mindig elbújt. Meg kellett keresni.

M.J.: Kevés időnk volt, én féltem is a darabtól, de jó kis intenzív munkaként emlékszem vissza rá. Talán az volt nehéz, hogy ne feszüljek rá a feladatra, egyszerre legyen meg az alja és a teteje is a dolognak. Nagyon sok energia kellett hozzá.

 

KULTer.hu: Milyen benyomásaik vannak az előadások után?

V.A.: Az elmúlt évek alatt a repertoárban rendszeresen szerepeltek a francia típusú vígjátékok. Ennek a sorozatnak ez egy újabb eleme, amiben még olyan is előfordult, hogy pár éven belül két különböző feldolgozásban láthatta a közönség a Játék a kastélybant. Úgy tudom, a Balfácánt vacsorára olyan kérdéseket is felvetett a nézőkben még a megtekintés előtt, hogy

etikus-e a darab egyik központi témája, miszerint szerencsétlen, jószándékú emberekből bohócot csinálnak.

De aki ezt az aggodalmát félretette és eljött megnézni, az szembesülhetett vele, hogy a vígjáték igazi központi eleme, valamint mozgatórugója még csak nem is az öntelt, nárcisztikus, beképzelt házigazda, Pierre pellengérre állítása, hanem a világunkban egyszerre jelenlévő ellenpólusok ütköztetése és a véletlen-faktor, a változás örökérvényű ritmusa.

M.J.: Ha a magam általi mércét nem érjük el, az bánt.

KULTer.hu: A darabot két alkalommal láthatta a Szabadtéri Színpad közönsége, tervben vannak további előadások?

V.A.: A darabot 2021. december 18. óta játsszuk, eddig három debreceni helyszínen. Szeptember 2-án ezzel az előadással képviseljük a Csokonai Színházat a VIDOR Fesztiválon. Tudomásom szerint a következő évadban a színház új vezetése még műsoron tartja.

KULTer.hu: Hogyan telik a nyár további része?

V.A.: A Padlás próbái, majd az előadások következnek a Nagyerdei Szabadtérin. Ezeket tarkítom még családi programokkal, utazásokkal, koncertlátogatásokkal, valamint elmaradt ház körüli munkákkal, majd a felújított Csokonai Teátrum nyitó gálájára való felkészüléssel. Nagyon várom, hogy megismerjem az épület újragondolt tereit, hogy ismét leülhessek a felújított öltözőasztalomhoz, ahonnan elindulhatok a színpadra, újabb feladatokkal.

Borítófotó: Máthé András