Február 3-án volt a KözTér: PróbaTét című közösségi színházi előadásának a bemutatója. Ennek apropóján beszélgetett Gemza Melinda a CSIP alkotója a csoport néhány tagjával: Bacsa-Papp Zsuzsival, Huri Andreával, Kacsora Adriennel és Szabó Tündével.

Gemza Melinda: Nemrég volt a PróbaTét bemutatója, hogy érzitek magatokat? Mi csapódott le bennetek az előadás után, milyen személyes benyomásaitok vannak?

Szabó Tünde: Én azóta is álmodom az előadással, még mindig benne vagyok. De valószínűleg egyéb dolgok is kiszakadtak belőlem, mert másnapra lebetegedtem. Nagyon sok energia összpontosult a főpróbahétre és az előadás napjára. Úgyhogy benne vagyok még, és úgy érzem, hogy a csoportban sem záródott le a folyamat, mindenki vágyik még arra, hogy kapcsolatban maradjunk annyira intenzív volt az a szombat, annyira együtt voltunk.

Bacsa-Papp Zsuzsi: Szinte szó szerint ugyanezt tudom én is elmondani. Én is álmodom és folyamatosan reflektálok a történtekre, forgatom magamban a témát. Mert bizony a próbatételek – amit végül kiválasztottunk, mint vezértémát –, igencsak kemény élethelyzeteket elevenítettek fel bennünk. Engem az döbbentett meg leginkább pozitív értelemben, hogy ennyire jól sikerült az előadás és rendkívül jó visszajelzéseket kaptunk. Nem csak üres dicséreteket, hanem komolyan elgondolkodtatta, megérintette a nézőit. Emellett számomra rémisztő volt az a gondolat, hogy ugyanazon a napon egymás után többször kell majd játszani és emiatt a második előadásra kissé el fogunk fogyni, elfáradunk, tempótlan lesz, kivész belőle a lélek. Ebben szerencsére nem lett igazam, mert a második talán még egy picivel jobban is sikerült.

SZT.: Persze, mert valójában az első az a délelőtti fotós főpróba volt, és az öt órai volt a második előadás, amiről pedig te beszélsz, az aznap már a harmadik volt. Én is biztos voltam benne, hogy a második előadás gyengébb lesz és ez pszichésen is nagy nyomást jelentett, mert arra jöttek a barátaim, a lányom, a párom. Megpróbáltam még jobban összeszedni magam, és akkor az egyik beszélgetésben megfejtettük, hogy az már a harmadik előadás lesz. Így tudott megszületni bennem az elengedés: hogy jó, akkor ez nem lesz rossz.

Huri Andrea: Ahogy hallgatlak benneteket nagyon sok gondolat fogalmazódott meg bennem. Szerintem a kapcsolódási vágy az azért is ilyen erős a csoportban, mert most is fogunk még találkozni, még lesz alkalom előadnunk a darabot. Akár többször is mert tényleg annyira jól sikerült. A feldolgozási folyamat bennem is erősen jelen van, a bemutatót követő hajnalban elkezdtem a zenéinket hallgatni, és közben végig az előadáson kattogott az agyam. Néhány kép, melyek leginkább a tánchoz kapcsolódnak nagyon erősen beégtek az elmémbe, például a kontaktkaraván mozdulatai, vagy az előadás végi duók amikor kettesben kellett kapcsolatokat találni a tánc közben. Ahogyan ti is, én is jobbnak éreztem a második előadást, ott már sokkal könnyebben szakadtak fel azok az érzelmek, amikre szükség volt, már túl voltunk a pánikon, egyszerűen csak megéltük a pillanatot. Érdekes, hogy nagyon különböző érzelmek voltak bennem az első (ami ugye a második) előadásunk, illetve a harmadik előadásunk előtt. De a Tünde által vezetett napüdvözlet sor újra annyi energiával töltött fel, hogy a harmadik szerintem csodálatos élmény volt.

Kacsora Adrienn: Én is tartottam attól, hogy nem marad energiám az utolsó előadásra. De mikor azt éreztem, hogy sikerült megtalálnom magamban a kulcsot a fizikailag nagyobb kihívást jelentő részhez, az nagyon sokat adott. Utólag pedig azt vettem észre, hogy a hétköznapjaimban is fellazult egy határ és felszabadultabb lettem.

BPZS.: Érdekes, hogy Andi még mindig hallgatja a zenéket. Én is, de nem tudatosan. Ott van ugyanis a Spotify-on a teljes lista, és egyik nap, mikor a saját lista végére értem, elindult a Mother’s Journey. Ránéztem az autó kijelzőjére, megláttam a címet, és akkor hirtelen mintha mellbe vágtak volna. Realizáltam, hogy velem valóban ez történt! Vagyis nekem, az anyának volt egy hatalmas utazása, legfőképpen önmagába. Rengeteg dolog megfogalmazódott, feldolgozódott, lejátszódott, oda-vissza bennem a hétről-hétre kapott feladatokon keresztül, ami akkor – mikor Zsuzska (Madák Zsuzsanna, a rendező) azt mondta, hogy akkor most gondolkodjatok el ezen – csak egy kis apróságnak tűnt. Viszont attól kezdve egy hétig azon a kérdésen töprengtem, és ott volt velem a reggelizőasztalnál, lefekvés előtt, vagy amikor egyedül maradtam a zuhanyzóban. Az egész folyamat rendkívül megdolgoztatta az ember pszichéjét! Én nem is gondoltam volna, hogy erre három gyerek nevelése mellett még képes vagyok! A mindennapokban ugyanis nagy szimbiózisban élünk a kislányaimmal, és nekem már az is egy hatalmas feladat volt először, hogy amikor megérkezem, a küszöbön kívül hagyjam a családi dolgokat. Még a próba szünetében is azon gondolkodtam, hogy vajon lefeküdtek-e már, ettek-e, kész van-e a házi. De aztán körülbelül a második alkalomtól kezdve ezt teljesen el tudtam engedni, elfogadtam, hogy nekem ez jár, most (végre!), ennyi kihagyás után itt vagyok, és teljesen rázoomolhatok erre a történetre. Úgyhogy egy abszolút fantasztikus lelki utazás lett belőle!

GM.: Ennek a gondolatnak a mentén kérdezlek benneteket, hogy mit adott nektek ez az egész folyamat, és mi változott, egyáltalán változott-e bennetek valami? Arról is beszélhetünk, hogy az alkotófolyamat elején elmondtuk nektek, hogy ez nem terápiás folyamat, de ha most erről kérdezlek benneteket akkor milyen megéléseitek voltak?

KA.: Az életemben volt egy nagy változás. Azért is jelentkeztem a köztérre, mert tudtam, hogy szükségem lesz valami stabil pontra ebben az újratervezési fázisban. Plusz segítség volt, hogy az életemben felmerülő kérdések több ponton összefutottak az alkotó folyamat során felmerülő témákkal, mint az értékrend, szabadság-biztonság és a megpróbáltatások. Jó volt közösen gondolkodni ezekről, megismerni mások tapasztalatait, és megtapasztalni a közösség megtartó erejét. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy tovább tudjak lépni az életemben.

SZT.: Annyira lírai, ahogyan meséltek, az én megélésem kicsit prózaibb lesz. Nekem ez játéknak indult, a barátnőim hívtak. Épp emiatt az első alkalommal még nem is voltam itt teljes lélekkel, azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom ezt beilleszteni az életembe, egyáltalán nem éreztem azt, hogy megoldandó dolgaim lennének. De az elméleti része érdekelt, mert tavaly végeztem egy vezetői coachképzést, mert nehéz egy hierarchikus szervezetben vezetőnek lenni, és fontosnak tartottam, hogy ezt a coach szemléletet bevigyem a munkámba. Hogy tudom reziliens módon, rugalmasan, kicsit bevonnóbban kezelni a problémákat és úgy megoldani, hogy másoknak is teret adjak? Már az első alkalommal felismertem, hogy nekem ez a folyamat erre is jó, mert közösségileg oldjuk meg a problémákat. Amikor a végére értünk akkor ismertem fel, hogy egy önismereti utat jártam be. Rájöttem, hogy jó pár csatornám le van zárva, például a gesztusrendszerem. Nem tudok gesztusokkal kifejezni dolgokat, és a mai napig az a legnagyobb félelmem, amikor azt kérik tőlem, hogy egy mozdulatban fejezd ki a napodat. Nincs meg a nyelvem, nincs eszköztáram hiszen én általában racionális síkon élem az életemet. De ez, amit megéltünk nagyon kinyitott. Még mindig botlatozom, mert annak ellenére, hogy sokat sportoltam, és eléggé testtudatos vagyok, ezt a kifejezésmódot nem használom. Mindemellett a kontrollengedés gondolatát beszivárogtatta ez a folyamat, hiszen általában az embernek kézben kell tartani a hétköznapokat, a családját, a munkáját. Viszont ezt egy picit a hétköznapokba is jó lenne visszacsempészni, hagyni egy kicsit a dolgokat, hogy úgy legyenek, ahogy jönnek.

HA.: Azt már mondtam nektek, hogy én ide úgy jelentkeztem, hogy azt hittem, ez egy egyestés dolog lesz. Ami aztán végül sorozatos kalandot jelentett. Alapvetően azért kerestem ezeket a lehetőségeket, mert az egyetem nem azt adta eddig még, amit vártam tőle. Tavaly, mikor az emelt irodalom érettségire készültem csak azzal kellett foglalkoznom, ami iránt van szenvedélyem. És rájöttem, hogy sajnos ez a szociológia iránt nincs meg. Hiányzik az irodalom, az a fajta absztrakt gondolkodásmód, amit mondjuk egy verselemzésnél használunk. A Köztéren viszont pont ezt használtam, ezt az absztrakt, formákból kilépő gondolkodást. Rengeteg kreatív energiát indítottunk be, ami nagyon jól esett, és lényegében betöltötte ezt a hiányt az életemben. A művészet hiánya értelmet adott a folyamatnak.

BPZS.: Most nekem is a kaland kifejezés jutott eszembe! De nincs az a kalandpark, ami annyi adrenalint ad, mint amit itt kaptam! Én alapvetően nagyon babusgató, de közben igencsak menedzser szemléletű anyuka vagyok. A gyerekeimtől minden nap megkérdezem, hogy hogy érzed magad a bőrödben és minden nap elmondom azt, hogy bármit képes vagy elérni, csak tudd, hogy mit akarsz! Hogy ha azt gondolod, ide akarsz eljutni, akkor nincs más dolgod, higgy benne, majd mi is támogatunk, és meg tudod csinálni! Majd hirtelen ez az anyuka, ez a működési struktúra, átkerül egy olyan közösségbe, ahol elkezdik vele csinálni ugyanezt! Például megkérdezték tőlem, hogy hogy érzem magam ebben a helyzetben. Körbenéztem, hogy hol a rejtett kamera. Ez tényleg számít? Hogy én, hogy érzem itt magam? Hogy nekem mi a komfortos vagy a nem komfortos? Eddigi életemet legyen szó munkáról vagy családról, mindig áthatotta a perfekcionizmus. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy véleményem legyen a körülményekről. Ha valamit meg kell csinálni, akkor mindegy milyenek a körülmények, nem a kifogásokat kell keresni, hanem tökéletességre törekedve el kell végezni. Eleinte még meg is mosolyogtatott a kérdés. Aztán a sokadik után rájöttem, hogy ez mennyire fontos! Mert ezt a kérdést soha nem kaptam meg se egy munkahelyen, se különösebben a családban, mert mindig én vagyok az erős, mindig én pátyolgatok másokat, de itt meg tudtam érezni azt, hogy a figyelem mennyit tud adni az ember lelkének. Ez nekem többet ért, mint a simogatás. Az, hogy egyszerűen megkérdezik, hogy te most így komfortosan érzed-e magad. És van lehetőséged nemmel is válaszolni, mert az is rendben van! Akkor nézőpontot váltunk, vagy módosítunk valamin. Ez azért is volt fontos, mert a próbatételek kérdésköre bennem főként haláleseteket hozott föl. Legfőképpen a kisfiam elvesztését. Sokáig azt hittem, hogy képtelen leszek ezt a témát behozni a közös munkába, de végül verset írtam róla, ami el is hangzik az előadásban. Igaz, csak felvételről, mert akkor úgy éreztem, túl gyötrelmes volna mindezt élőszóban kitenni mások elé. Ma talán már máshogy döntenék. Ledőlt egy újabb fal.

Számomra ez az egész közös tevékenység konkrétan életem élménye, tényleg így tudom összefoglalni, mert ehhez a viszonyuláshoz abszolút nem voltam hozzászokva. Ezek a szerda esték és maga a teljes főpróbahét olyan volt, mint megannyi friss lélegzetvétel. A szabadságnak, a közösséghez tartozásnak és az önkifejezésnek egy varázslatos elegye, amiből nem lehet elég, amit sem megunni, sem elfelejteni nem lehet soha.  Nem tudom eléggé megköszönni, hogy kaptam egy ilyen áldást, amit abszolút kegyelmi állapotnak éltem meg. Tudnám még fokozni, de tényleg nagyon őszintén így érzem.

GM.:Milyen elvárásokkal jöttetek ide? Egy párat említettetek, de az érdekelne, hogy az első pár alkalommal milyen elvárásokat fogalmaztatok meg, és aztán azok hogyan formálódtak, és mi lett velük a folyamat végére?

SZT.: Nem volt elvárás bennem, csak várakozás. Szinte semmit sem tudtam a folyamatról, csak a felhívást olvastam, és azzal jöttem, hogy jó lesz. Újraépítettem a viszonyomat a színházzal. Gyerekkorom óta fontos szerepe van a színháznak az életemben. Olyan családból jövök, ahol mindig volt színház- és operabérletünk is, majd jött a színjátszókör, és az egyetemi színpad, tehát a színház mindig jelen volt. Majd később eltávolodtam és magamon csodálkozom a legjobban, hogy most felmentem a színpadra, és részese lettem egy előadásnak. Ez egy nagyon nagy lépés az életemben. Emiatt, bár azt mondtam, hogy nem voltak elvárásaim, de utólag jöttem rá, hogy valójában ezzel az elvárással érkeztem. Hogy mit kezdünk, én és a színház egymással?

BPZS.: Ugyan elvárásom nekem sem volt, de azért reméltem, hogy ebből valami lesz, mert én produktumban gondolkodtam. Ezt az elején ki is mondtuk. Kényszer nem, viszont a vágy nagyon erős volt. Én tíz évig napi szinten a színháznak éltem, az életem része volt, a KözTérnél sokkal intenzívebben. De jött egyfajta demarkációs vonal, megszületett a lányom, majd még két lányom, és az életem fonala átalakult. Egyszerre lett több és valamivel kevesebb. Ez a szál nagyon hiányzott. Amit jó tíz éve a gyermekem vágott el közvetetten, most éppen rajta keresztül kapcsolódtam vissza. A színház olyan, amilyen a kábítószer lehet. Amit én régen csináltam a mindennapi próbákkal, bemutatókkal, az volt a kemény drog, ez pedig annak egy kistestvére. De annyira hiányzott, hogy azt éreztem, már mindegy, csak valamihez nyúljak. A színház illatáért jöttem ide. Tudom, hogy röhejes, de beléptem és azt gondoltam: teljesen mindegy, akármi történik is itt velem, ha leültetnek egy sarokba, és csak nézhetem, hogy itt mi történik, nekem már az is fantasztikus lesz. De ettől sokkal több dolog esett meg, és nagy öröm volt végignézni azt is, hogy egy-két alkalom után már csapattá álltunk össze. Azt mondják, amikor az ember egy új, addig ismeretlen személyt megismer, kinyílik a világ. Más aspektusból szemléli a másik egyén a világot és tükröt tart a világ általa látható részéből számunkra. Most számomra 15 új ember jelentette a tükröt. Mindannyian ismerjük az elvarázsolt kastélyok tükörtermét, ahol a tükrök játékában egy pillanatra elveszítjük önmagunkat, de csak azért, hogy a következő pillanatban még definiáltabban önmagunkra találhassunk. Ez történt velem is. Nagyon könnyen megnyíltam a többiek előtt, mert úgy éreztem, ha nem tudok beszélni a dolgaimról, az életemnek a kisebb-nagyobb traumáiról, akkor nem fogunk tudni együtt dolgozni. Másrészt pedig bizonyos mértékű kockázatot is kell vállalni, amikor egy közösségbe lépünk, sebezhetővé kell válni ahhoz, hogy megérintsünk embereket. Enélkül – az én érzésem szerint – nem születhet érvényes színházi pillanat. Olyat nem lehet csinálni, hogy azt mondjuk: egy szigetre szeretnék eljutni, de se repülőre, se hajóra nem merek szállni. Csak valahogy vigyetek oda… Nem. Ezt föl kell vállalni, és ettől leszünk értékes tagja a közösségnek, mert ha bezárkózunk, akkor olyan, mint az a papírlépőkő ott a sarokban, nem szól semmit, őhozzá se szól senki, csak kis felületi karcok keletkeznek rajta idővel. De hadd legyenek csak mély sebek, amik majd begyógyulnak, és ha az ember ránéz egy-két év múlva, akkor azt mondhassa, hogy de jó, ez is így gyógyult meg! A színház mindenre gyógyír.

KA.: Nekem annyi elvárásom volt, hogy ne sérüljek a folyamatban. Már az elején egyértelművé vált, hogy emiatt nem kell aggódnom. Amire viszont egyáltalán nem számítottam, hogy ilyen fantasztikus emberek gyűlnek össze, akik ilyen mértékben megnyílnak, és hogy ilyen szuper csapattá kovácsolódunk. Ennek nagyon örülök.

HA.: Nem volt elvárásom, hisz ez a lehetőség az ölembe hullott. Viszont emlékszem, volt egy alkalom, amikor egy olyan feladatot kaptunk, hogy fogalmazzuk meg milyen elvárással indultunk neki a közös munkának. Akkor azt mondtam, hogy a kreativitásom szeretném fejleszteni. Ez szerintem abszolút megvalósult, hisz olyan inspiráló gondolatok hangzottak el a folyamat alatt, amik rendkívüli hatással voltak rám. A csoport fiatal tagjaként szívtam magamba az érettebb elmék meglátásait. Éreztem a kreatív energiák ébredését magamban, ami a legjobb érzés a világon, és azt is éreztem, hogy igen, ez egy olyan közösség, ahol megértve érzem magam, és ahová a hasonló gondolkodásmódú emberek miatt ösztönösen tartozom. Az utolsó előadásunkban vitatkoztunk a “szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad” állításról, és a hallott gondolatok alapján, arra jöttem rá, hogy azzal, hogy mi ebben a kis közösségben adtunk magunkból egymásnak, azzal lényegében egymás kincseivé váltunk, egyre gazdagabbak lettünk, mert folyamatosan értékeket osztottunk meg egymásközt.

GM.: Említettétek, többen is, hogy milyen jó közösség formálódott. Nekünk is nagy kihívást jelentett tizenhat ismeretlen emberrel egy szűkre szabott alkotófolyamatot elkezdeni, de nagyon kíváncsiak voltunk, hogy hogyan tudnak együttműködni.

SZT.: Ez azért is érdekes, mert ahogy egyre jobban megismertük egymás, úgy sejlettek fel az ilyen-olyan kapcsolódások több emberrel is. Szóval, a végén kiderült, hogy gyakorlatilag majdnem mindenkit ismerek valamilyen szálon. Tizenhat ember azért sok egy ilyen folyamathoz, hogy ennyire erős legyen a kohézió. Nem történt meg az, hogy kis klikkek vagy kis csoportok alakuljanak ki, de ez a folyamat vezetésének az eredménye, nem hagytatok ennek teret.

GM.: Szerettük volna, hogy mindenki mindenkivel dolgozzon. Mit gondoltok változtatott-e meg bennetek valamit ez a folyamat arról, amit egyébként a színházról, mint műfajról, vagy akár, mint intézményről gondoltatok eddig? Mást gondoltok-e most, ezután a közösségi színházi folyamat után?

BPZS.: Talán annyiban, hogy az én eddigi tapasztalataim a rendező-centrikus színházra vonatkoztak. Megszoktam, hogy kihirdették, mi lesz az előadás, benne az én szerepem, megkaptam a szövegkönyvet, az olvasópróba után indultak a rendelkező próbák, és én rendelkezésre álltam. De ott nem kérdezgette a rendező, hogy hogy érezzük magunkat. Néha kiabált, sőt valójában nagyon sokszor. De nyilván meg kell őket is érteni, nem lehet egy színész mimóza, a nemes célért mindenkinek törődnie kell és csiszolni a belső igényességet. Ez a folyamat viszont, amit most átéltünk, mindezzel szinte teljesen szembemegy. Egyáltalán nincs például szövegkönyv. Illetve az utolsó percig nem volt szövegkönyvünk, tehát úgy indultunk el, hogy… lesz ahogy lesz. Nem voltak konkrét szerepek, azaz saját magunkat kellett alakítani, a színtiszta valóságot, mert ha nem, akkor a lufi kipukkan és te lebuksz. A saját életedet játszod el, ami egyszerre rémisztően felkavaró és őrületesen felszabadító élmény egyben! Ez a csoportban természetesen jött, de aztán utólag kezdtem el gondolkodni azon, hogy hányan is jöttek el, mennyien láttak? Ilyen szempontból azért a közösségi színház, és a hagyományos színházi struktúra az én érzéseim szerint több ponton eltér egymástól. Azok a színészek, akik hagyományos kőszínházakban játszanak, mit nem adnának egy-egy ilyen élményért, de az ő életük nem kifejezetten arról szól, hogy körbesimogatják őket. Hanem egyszerre három-négy darabban, akár több színházban is játszanak és senki nincs arra tekintettel, hogy esetleg ő fáradt, kifacsart, mert a rendezőt az a darab érdekli, amit ő éppen ott rendez. Ebből a szempontból nagy a különbség, de alapvetően a színház az színház. Amiért én nagyon hálás vagyok, az többek között az, hogy nem bántatok a csapattal kesztyűs kézzel. Hiszen kőszínházi keretek között, egy méltó előadást szerettetek volna létrehozni. Azt hiszem, hogy az is lett, ez sikerült. Meglepő volt, hogy nagyon hamar valamennyien fölvettük a fordulatot, attól kezdve, hogy tudtuk, mi a cél, egytől-egyig megtáltosodtunk. Úgy éreztem, hogy tényleg mindenki komolyan vette, és igyekezett nagyon koncentráltan dolgozni. Emiatt úgy látom, hogy van is különbség, meg nincs is. De ami van, az a mérleget pozitív irányba, efelé billenti.

HA.: Nekem nagyon más volt, mint a korábbi tapasztalataim. Része vagyok egy színházi körnek, ami inkább a verbalitásra épít. Emiatt eleinte kicsit idegen volt a mozgással való kifejezés. Viszont épp emiatt megnyílt előttem a testem kifejező képességének a tárháza. Ez nagy ráeszmélés volt, abból a szempontból, hogy javított a színpadi jelenlétemen, sokkal magabiztosabb lett a mozgásom. Fejlődött az improvizációs készségem is, hiszen sokszor csak a keretek voltak lefektetve. Magunkat kellett adni a színpadon, természetesnek kellett maradni. Ez segített abban, hogy ne pánikoljak be olyan szituációkban, mint amikor nem tudtam felragaszni a saját rácsomat. Megálltam egy pillanatra és elfogadtam, hogy ezt nem tudom megcsinálni. Oké, nincs semmi baj, folytatjuk. Ez jól esett, mert a korábbi előadásokban, amiben részt vettem, még nem volt meg ez a fajta flexibilitásom, nem voltam rá képes, hogy természetesen kezeljek egy-egy ilyen “baki” szituációt.

KA.: Nem változott az, amit a színházról gondolok, mivel tisztában vagyok vele, hogy a hivatásos színészek más keretek között mozognak. Az egyértelmű, hogy nekünk sokkal jobb dolgunk volt, mint nekik.

SZT.: Nekem sem volt még ilyen tapasztalatom, hogy milyen egy komoly infrastruktúrával rendelkező, intézményi keretek között működő rendszerben megélni azt a fajta színházi alkotófolyamatot, mint az egyetemi éveim alatt. Ez egy érdekes hibrid, újdonság volt. Kíváncsi voltam, hogy hogyan lehet ezt a szabadságérzetet visszaadni egy ilyen struktúrában, ahol vannak szabályok, keretek, de mindezek ellenére csodálatosan megteremtődött a közös alkotásnak a jó értelemben vett szabadsága.

GM.:Felmerült-e bennetek az a kérdés, hogy ti itt most nem színházat csináltok? Vagyis hogyan definiálnátok a saját munkátokat, amit a színpadra vittetek?

SZT.: Van egy mondatom, amit nagyon szeretek. Egy időben sokat foglalkoztam a Nabokovval és a Baljós kanyar bevezetőjében van egy mondata, hogy végeredményben csak a szerző személyes élvezete számít. Ha így nézzük miért is ne lenne ez színház? De azt is mondhatom, hogy igen színház, mert ha mi úgy érezzük, hogy azt csináltunk, akkor ez az. Fel lehet tenni azt a kérdést is, hogy egy amatőr, ha verset ír, akkor az vers-e, ami kicsit más ugyan mert kötöttebbek a feltételei, de ugyanúgy megkérdezhetem azt is, hogy mitől festmény egy festmény? Egy fehér vásznon, egy fehér négyzet, festmény? Akkor a kisgyerek, ha három vonalat meghúz, az nem az? Ezek természetesen elméleti kérdések, így az, hogy mi színházat csináltunk-e, az egy döntés kérdése is valahol, mi színházat akartunk csinálni, és színházat csináltunk.

Fotó: Kovács Milán

BPZS.: Egyfelől van ez az érzés, hogy nem is érzem teljesen civilnek magam, mert megvan az az igényesség önmagam felé, hogy mindegy, hogy milyen közegbe kerülök, komolyan veszem a munkát. Ha most egy neves rendező egy kőszínházi deszkaszínpadon rendezne engem, ugyanazzal az attitűddel és ugyanazzal az alázattal állnék ott, mint amikor azt mondtátok, hogy most üljünk le körbe és kezdjünk el közösen erről vagy arról gondolkodni. Úgy gondolom, hogy nagy baj lenne, ha az ember cserélgetné a viselkedésmódját aszerint, hogy hol és kikkel működik együtt. Emberként nem lennék hiteles.

SZT.: Azzal kezdtük, hogy meghatároztuk, mi a színház, mit tekintünk érvényes színházi pillanatnak, aztán tartottuk magunkat hozzá.

HA.: Nekem a Köztér a valaha volt legkomolyabb színházi cselekvésem. Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy ez ne lenne színház. Ami nagyon pozitív élmény volt, hogy nem jelenetekkel és szövegkönyvvel kezdtünk, hanem azzal, hogy beszéljünk a témáról, járjuk körbe, kinek mit jelent, szedjünk össze apró dolgokat, majd nézzük meg mink van és utána állítsuk össze a darabunk. Zseniális munkafolyamat volt ez.

KA.: Nekem a színházban az fontos, hogy tud-e adni valamit a nézőnek, és szerintem a mi színházunk adott. Sőt, a közösségi színház műfaja olyat is tud, hogy nem csak a nézőnek ad egy élményt, hanem szereplőknek is. Ha a színjátszókörös tapasztalataimmal szeretném összehasonlítani, akkor talán az volt más, hogy nem izgultam annyira nagyon. Jól megoszlott az előadás sikerének a felelőssége a sok ember között, és így inkább egy közös céllá szelídült.

BPZS.: Bennem is az maradt meg leginkább, amit Zsuzska mondott az első előadás előtt: „…tudom, hogy nem vagyunk még teljesen készen, most viszont megmutatjuk, hogy ennyi idő alatt mire jutottunk. Ezért, ha hibáztok, ha valami kicsit pontatlan, az nem számít. De ha nincs benne szív, ha nincs benne az az akarás, hogyha nem látom, hogy szándékkal csinálod, akkor azt nem fogom tudni lenyelni, azt nem fogom tudni megbocsátani…” Nyilván majd egyszer igen, de hogy ott az előadás végén nem, az biztos. Aztán arra emlékszem, ahogy a bemutató után jött előre a vezérlőpultból és mint a hold úgy ragyogott az arca. Akkor azt éreztem, hogy ha ő ettől most ennyire jól érzi magát, és láthatóan elégedett, akkor biztos, hogy aki ezt először látja, ő is kapott valamit. Ez egy percig nem volt kérdés bennem.

GM.: Mondjatok egy olyan momentumot, olyan alkalmat, pillanatot, ami számotokra a legizgalmasabb volt ebben a folyamatban. Ami nagy benyomással, nagy hatással volt rátok.

BPZS.: Számomra a Bakával (Katona Gábor, koreográfus) való táncom volt az. Abból egy hétig álltam föl. Úgy indult az egész, hogy nagyon sokáig táncoltunk együtt. Az első percben semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy aki most minket néz, az azt látja, hogy egy profi táncos meg egy ilyen kis próbálkozó együtt kísérleteznek. Aztán rájöttem, hogy ezt gyorsan el kell felejtenem, mert akkor ebből így nem lesz semmi. Attól kezdve, hogy már nem akartam megfelelni senkinek, és el tudtam engedni azt, hogy arra figyeljek, hogy ki mit gondolhat, – hiszen mindegy, mert amúgy sem biztos, hogy azt gondolják, amit te gondolsz, mert ez a te gondolatod – akkor elkezdtem átadni magam ennek az egésznek, és a végére azt éreztem, hogy egyfajta rendkívül kellemes flow élménybe kerültünk. Bakán is éreztem, hogy na végre csinál valamit ez a nő, megérkezett a pillanatba. Ez nagyon sokat jelentett, mert én soha nem táncoltam. Azóta viszont azon gondolkodom, hogy kellene, mert kinyitotta rá a szemem, nagy megtapasztalás volt az, hogy mégiscsak tudok táncolni, és ha esetleg egy olyan emberrel kerülök össze, aki alkalmas arra, hogy vezessen, akkor lehet, hogy még egyszer én is büszke leszek. Ezt viszem haza, a kettőnk táncát, mert ez nagyon nagy dolog, nagyon nagy újdonság volt számomra színházi pillanatként is. Teljesen elvarázsolódtam.

HA.: Nekem is a táncfolyamattal kapcsolatban maradtak meg leginkább élmények, mert amikor mozgáskor egymásra nézünk szinte zen módba kerülünk. Táncolunk és kapcsolódunk, és azt sem tudjuk, hogy mit csinálunk, de valami történik, a szemünkön keresztül valahogy a lelkünk kapcsolódik össze miközben mozgunk. Elfelejtünk mindent, elveszítjük a személyünk, csak a jelen létezik, és az a szempár amibe belebámulsz. Ilyen élményem volt veled, Tünde, Bencével, vele még az előadásban is sikerült kapcsolódni, az volt az egyik momentum ami belém égett, a másik pedig amikor Kiss Zsuzsival kontaktkaravánoztunk. Nem döntöttük el, hogy ki fog vezetni, hanem felváltva irányítottuk egymást, teljesen egymásra rezegtünk, csodálatos élmény volt. Elmondhatatlanul harmonikusan mozogtunk együtt, könnyed volt, hasonló habitusunkból fakadva egyikünk sem volt domináns fél, hanem szimbiózisban kreáltunk egy gyönyörű mozgást.

KA.: Én alapvetően biztonsági játékot játszottam, és örültem, hogy tiszteletben van tartva a kívánságom, hogy én nem szeretnék sok szöveget magamnak. Majd az egyik próbán Zsuzska mondta, hogy akkor most jön a Freedom-os zene, és én ott „szabadságot” fogok táncolni. Na, ekkor nagyon berezeltem, mert nem voltam biztos benne, hogy meg tudom ugrani ezt a lécet. De egyben nagyon izgalmasnak is találtam ezt a kihívást, mert bár a komfortzónámon kívül volt, de olyan irányban, ami felé szívesen kutakodom.

SZT.: Most két dolog jutott eszembe, de lehet, hogy ha holnap beszélgetnénk, akkor más lenne. Az egyik az a tánc volt, ahol az egyikünk vezette a másikat, mert ott fizikai tünetem is lett. Kapcsolódik a kontrollhoz amiről beszéltünk: Emese vezetett, és most már tudom, hogy kellett nekem az az erő, és az a kitartás, ami benne megvan, hogy rávegyen arra, hogy engedjem el, mert nehéz engem vezetni. De egy adott pillanatban átkattantam, és belekerültem egy olyan flow-ba, amiben a totális átadás élményét éltem meg úgy, hogy a pulzusom is kiugrott. Mi nem váltottunk, mert ő is érezte, hogy most benne vagyunk, és tényleg nekivihetett volna homlokkal a falnak, ha azt akarja. Ott megtörtént valami. Nagyon sokat tanultam magamról, hogy át tudom így adni magam. A másik számomra, meglepő dolog az volt, amikor párokban viszonyokkal kellett dolgoznunk, és mindegyik pár, anélkül, hogy egyeztetett volna egymással, más viszonnyal dolgozott. Ezen a mai napig csodálkozom, és nem is tudatosítottuk, hogy ez mekkora dolog, de talán a csoportnak is volt egy olyan rezgése, ami ezt lehetővé tette. Gondolhatjuk azt, hogy ez egy véletlen, miközben teljesen hétköznapi kapcsolódásokat választottunk, emiatt néha eszembe jut, hogy a csoportban mennyire működött valami olyan kommunikáció, ami jóval túlmutatott a verbalitáson. Én ezeket a történéseket viszem magammal.

BPZS.: Rám is az a jellemző, hogy kontrollálom a dolgaimat, a mások dolgait. A páros vezetésnél történt az, hogy sikerült ezt a kontrollt letennem, és hagynom, hogy vezessenek. Az én pulzusom leesett, szinte meditatív állapotba kerültem, elfogadtam, hogy én most teljesen átadhatom valakinek a varázspálcát, a kormányt, meg mindent. Fantasztikus volt, ez lett az egyik meghatározó élményem. A másik pedig, amikor a bemutató napján megláttam az előteret, benne a közös munka emlékét idéző installációkkal, nagyon elfogódott lettem. Később, az előadás előtt a takarásban voltam egyedül, és még valami kelléket megigazítottam. Mielőtt elindultam volna a színpadra, visszafordultam, és odabújtam a fekete takarófalhoz, megöleltem, megsimogattam, adtam egy puszit.  Talán még azt is kimondtam, hogy szeretlek. Úgyhogy voltak egészen katartikus élmények is. De hát a színház az ilyen, ha ebben nincs ilyesmi, akkor valami nagy baj van. Egy gyöngyszem volt ez a mi érzékeny együttműködésünk. Egyfajta tánc, ahol minden lépés összehangolt, és minden mozdulat csak akkor indulhat el és érhet véget, ha mindkét fél úgy érzi jónak vagy komfortosnak. Nem is csak azt kaptam, amit elvártam, hanem attól sokkal-sokkal többet… egyszóval: köszönöm. Köszönjük!