A Színházi Dramaturgok Céhének legfőbb éves rendezvénye a Nyílt Fórum, mely 1985-től először Zalaegerszegen volt szakmai bázisa a kortárs magyar drámának. 2001-ben Pécsre került, az országos színházi találkozó szakmai programjába, ahol a széles közönség is megismerte működését. Három éve ismét megújult, és többlépcsős drámafejlesztési programmá változott. Ennek keretében munkájukhoz, majd szövegeik közönség előtti bemutatásához tapasztalt dramaturgoktól kapnak szakmai segítséget a szerzők. Az idén február derekán Nyíregyházán kezdődött el a fejlesztési munka. Az írók az ottani tapasztalatok alapján átdolgozva hozzák el darabjaikat Debrecenbe, a Deszka Fesztiválon történő bemutatkozásra. A júniusi, utolsó állomás ismét Pécs, ahol az addigi együtt gondolkodások eredményét, az idei Nyílt Fórum hat drámaszövegét felolvasószínházként élvezheti majd a közönség.

A Nyílt Fórum nyilvános programján való részvétel mindenki számára nyitott és ingyenes.

Berecz Boglárka: Félelmeink

Berecz Boglárka (Fotó: Gyepesi Flóra)
Berecz Boglárka (Fotó: Gyepesi Flóra)

A Matild meghalt. „Vagyis hát reggel úgy ébred, hogy meg volt halva.” Hat óra tízkor jöttek érte a mentők, 8 óra tízre pedig már az összes utcabeli barátnő tud – az idő közben kissé elferdített – tragédiáról. Történetem szereplőit mindenki ismeri: átadjuk nekik a helyet a buszon, (vagy elérik, hogy átadjuk), váratlanul beszélgetni kezdenek velünk a zöldségesnél, ezekamaifiatalok tekintettel néznek ránk, ha kettőnél több sört veszünk a Sparban, és akkor is tukmálják belénk az ételt, ha már több mint jóllaktunk. Ők a világ öreg nénijei. A gyász emlékezeti őket arra, hogy lassan az ő idejük is lejár. Elindul az élet-halál harc az életért, a halál ellen. Szíverősítőkkel, kocogással, cukormentes étrenddel. Tovább fokozza a hangulatot, hogy Ábel, Matild férje váratlanul otthonba kerül, ott pedig köztudottan azok laknak, akikről már senki nem akar gondoskodni. Kétségbeesetten próbálják megváltozatni az életüket, jóvátenni hibáikat, bepótolni az át nem élt boldogságokat, elkerülni a magukra maradást, mielőtt még nem késő. Persze mindig akad olyan is, aki ragaszkodik a jól bevált strucc-módszerhez és nem hajlandó tudomást venni saját félelmeiről…

A szerzőről:

Ha szín lehetnék, okkersárga lennék. Ha állat lehetnék, madár lennék. Ha betegség, sclerosis tuberosa, ha vers, egy rapszódia, ha bútor, éjjeliszekrény, ha Harry Potter szereplő, Lupin, ha virág, pitypang, ha használati tárgy, fogkefe, ha fűszer, fahéj, ha Disney hercegnő, Megara és így tovább, és így tovább…

 

Dézsi Fruzsina: Nehéz az istennek velünk

Dezsi Fruzsina
Dézsi Fruzsina

Jugoszlávia, 1991.: új arénát nyit a történelem. Ebben a küzdelemben nincs semmi heroikus, csak menekülés, elfojtás és árulás. Mészárlásba belekényszerített emberek, hirtelen felnőtt gyerekek, csatatérré vált otthonok. A szétszakadó országban még a győztesek is áldozatok, hiszen a jövő értelmét veszti, ha halállal kívánják megváltani. Az állampolgárok itt csak torzók maradhatnak. Torzók, akik lábjegyzeteket írnak az elhazudott valósághoz. Ugyanúgy széthullnak, mint az őket körülvevő világ: a barátságok és a családok felbomlanak, a mesterséges identitás ráég a bőrre, a félelem megeszi a lelket. Ez már nem csupán a szétszakadt Jugoszlávia, hanem a jelenünk, amivel éppúgy képtelenek vagyunk szembenézni, mint a múlt gondosan takargatott bűneivel. És amíg ezt nem vesszük észre, addig szemlesütve bukdácsolhatunk át újra meg újra a saját magunk teremtette kataklizmákon.

A szerzőről:

Dézsi Fruzsina (1995) kritikus, szerkesztő. 2017-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar alapszakos hallgatója, jelenleg a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem drámaírói mesterképzésén tanul.  2018 novemberétől a Lumiere Filmiskola forgatókönyvíró hallgatója, tagja a Színházi Kritikusok Céhének és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének. 2019-től a dunszt.sk kulturális portál, illetve a Prae irodalmi és kultúratudományi folyóirat szerkesztője.

 

Drubina Orsolya: A brémai kritikusok

Drubina Orsi (Fotó: Nagy Gergő)
Drubina Orsi (Fotó: Nagy Gergő)

Ez a történet talán akárhol is játszódhatna. Egy nagy- vagy kisvárosban, Magyarország akármelyik peremterületén, de még az is lehet, hogy a főváros kellős közepén. Legyen mondjuk mesénk színhelye a nyolcadik kerület Corvin-negyed megállója, az Alditól a Tűzliliom parkig, a Corvin plázától a Trafóig. Az itt élő fedélnélküliek a darab írójának kedves ismerősei. A brémai kritikusok munkacímű dráma alakjai tehát valós személyek történeteiből formálódnak, és jelenítik meg négy elesett ember sorsát, jelenét, jövőtlenségét. Ez a négy idős, senkinek sem kellő szereplő a jól ismert Grimm testvérek állatmeséjének, A brémai muzsikusoknak párhuzamos szereplőivé válnak. Az eredeti mesében ezek az állatok, a szamár, a kutya, a macska, és a kakas, természetesen sosem jutnak el Brémába, és muzsikálni sem tudnak. Otthon már nem veszik hasznukat, elindulnak egy másik hazába. De vajon mi történik akkor, ha ez a négy öreg ember összefog, és mégis megpróbálják a lehetetlent? Ahogy szépen lassan bomlik ki a történet, és megismerhetjük azt, milyen is az az állapot, amiből Öreg Sanyinak, Ilus néninek, Mártonnak és Mihálynak olyan jó volna egy csoda folytán elutazni, megszökni, talán sosem visszatérni, már bele is kerültünk egy mese, egy fővárosi rémmese kellős közepébe.

A szerzőről:

Színháznyüzsgő. Volt színésztanonc, játszott rövidfilmekben, állt színpadon, magyarázott azoknak, akik álltak a színpadon, dolgozott dramaturgként elvetélt ötleteken, főzte már a kávét neves rendezőknek, főzte már a teát saját gyermekszínjátszóinak, írt vitriolos színikritikákat, ráérősen megjelennek prózaversei, a Trafó sajtósaként is tevékenykedik, és a tavalyi Nyílt Fórum gondozásában megjelent első drámája, a Sárkányterminál. Most éppen a másodikon, A brémai kritikusok munkacímű darabon munkálkodik.

 

Kele Fodor Ákos: Az egyse

Kele Fodor Ákos (Fotó: Németh Dániel)
Kele Fodor Ákos (Fotó: Németh Dániel)

Az egyse a XIX. századi magyar daljáték soha nem létezett tragikus válfaja, a fekete daljáték, melynek zenés betétei Kárpát-medencei népek népdalainak dallamára íródtak.

A mesei 18. században játszódó kísértethistória egy kuruc kori kincs és az „angyalcsinálás” kapcsolatáról szól. A darab arra a hipotézisre épül, hogy legkésőbb a kuruc küzdelmek idején történt dúlások és fosztogatások eredményezték azt a mélyszegénységet, amelyből később az egykézés kultúrája kinőtt.

A magyar folklórirodalom döbbenetesen gazdag a magzat- és csecsemőgyilkosságok praktikáiban és a hozzájuk kötődő, nemritkán igen horrorisztikus hiedelmekben. Az egyse ezt a hagyományt eleveníti meg nagy részletességgel, továbbá valós, a kurucz kor elbeszélő költeményeiben is megőrzött, kegyetlen történelmi eseményeknek is emléket állít.

Az özvegy Borbála Léna grófnő második férje, Tremakordiás György egy kuruc vitéz szellemével megöleti nevelt lányát, Lilit, hogy öröklés révén megkaparintsa a gróf által ismeretlen helyre rejtett kuruc kincset. Ám ez csak a Lili holttestén lévő nyakék segítségével található meg. Tremakordiás jobbágyaival akarja exhumáltatni a testet, de azok tévedésből rossz helyen ásnak, így szabadjára engedik az agyvelőt szopó csecsemőkísértetet, Jámbor Jancsikát, a megtorló szellemet, aki az újszülöttjüket, magzatukat megölő embereken áll bosszút.

A darab során Jancsika sorban látogatja és öli meg a jobbágyokat, mert mindegyikről kiderül, hogy maga is elcsináló.

A darab másik tézise, hogy a magzatelhajtás, a szülés-születés és a csecsemőgondozás horrorisztikus hiedelemvilága és babonaságai nem a félelem vagy az iszony szublimációját hivatottak szolgálni, hanem a bűnök elleplezését.

A szerzőről:

Kele Fodor Ákos, intermediális író, drámaíró, a Tea Kiadó főszerkesztője. 2008-tól az Erdélyi Vándorszínház színműírója. A Bükkfaszéki Márika című darabja szerepelt a gyergyószentmiklósi Kollokviumon, a Kisvárdai Fesztiválon és a DESZKA Fesztiválon. Könyvei: Textolátria (versek; Gérecz Attila-díj, 2011), Echolália (multimédia, 2016), A szív vége – cigány újmesék (2018).

 

Kemény Zsófi: Tiszavirág és Bölömbika

Kemény Zsófi (Fotó: Valuska Gábor)
Kemény Zsófi (Fotó: Valuska Gábor)

Petya/Péter, a 24 éves focuspuller és Eufrozina/Eu, a 22 éves produkciós asszisztens egy forgatásról hazafelé a taxiban jönnek össze, de mielőtt belekezdenének egy kétes kimenetelű kapcsolatba, leszögezik: csak annyit kérnek a másikból, amennyi belefér abba az élettervbe, amit kiszabtak maguknak. A következő egy évüket követi végig a darab, amelyben időnként felcsillan a remény arra, hogy valami „igazi” alakuljon ki kettőjük között, de valahol mindig félrecsúszik valami, szinte mindig belesétálnak a kommunkáció kínosan előrelátható csapdáiba. Mindig mást várnak önmaguktól és a másiktól, mint amit épp adni tudnak vagy kapni szeretnének. Végigjárják a szerelmesek szokásos útjait egymás (relatíve) megismerésének kísérletétől a közös kutyán át az első pofonig, majdnem sikerül egy (relatíve) életre szóló döntést meghozniuk, de aztán mégsem, és valószínűleg (relatíve) tanulni sem sokat tanulnak a (relatív) kudarcaikból. Két kétpólusú személyiség egy pillanatra sem tud nyugtot találni egymásban és a saját, konstruált, elvárások és lózungok meghatározta, felületes és lakhatatlan világában. A darab nyelvezete a budapesti éjszaka élőnyelve és a költészet között billeg, a karakterek időnként elindulnak a kleisti őrület felé, de pár lépés után irányt váltanak az abszurd bohóckodás felé, majd vissza. A színpadon mindvégig csak a két főszereplő van jelen, akiket két-két színész testesít meg.

A szerzőről:

Kemény Zsófi huszonnégy éves, az ELTE pszichológia BA diploma megszerzése után jelenleg az SZFE-n tanul filmdramaturg szakon. Tizenhét éves kora óta lép fel slammerként, egy verseskötete (Nyílt láng használata, 2015.) és két regénye jelent meg (Én még sosem, 2014.; Rabok tovább, 2017.), valamint egy kétkezes krimije Kondor Vilmossal (Értetek teszem, 2018.). A Tiszavirág és bölömbika az első darabja.

 

O. Horváth Sári: Életigen

ohs
O. Horváth Sári

A darab a hiányt, az elvesztést, a halálhoz és az élethez való jogot és jogtalanságot/jogfosztottságot állítja középpontba: ha tetszik, élet és halál határát feszegeti. Helyszín a mai Magyarország, annak törvényeivel, társadalmi közvéleményével, ki mondott kérdéseivel, ki nem mondott válaszaival, vagy éppen fordítva, ki nem mondott kérdéseivel, kimondott (túlságosan kész) válaszaival. A szerző ezen felül/belül kutatja a test változásait, esendővé válását, és azt, milyen mértékben vagyunk urai saját testünknek és lelkünknek: milyen energiák mozognak, milyen traumákkal kell szembenéznünk, amikor az ember elveszti a kontrollt saját teste irányítása felett.

Az Életigen a tavaly megismert Lenni vagy nem című dráma folytatása, egy tervezett trilógia második része. Az egyes részeket a közös motívumrendszer és a közös szerkesztési elv köti össze: mindhárom rész a létezés egy-egy alapvető fogalmát járja körbe.

A szerzőről:

O. Horváth Sári 2017-ben végzett színházrendező szakon Bocsárdi László osztályában Marosvásárhelyen. A rendezés mellett íróként is dolgozik független és kőszínházi előadásokban Magyarországon és Romániában egyaránt. A tavalyi Nyílt Fórum Vilmos-díjas darabjának (Lenni vagy nem) szerzője.