táncetűdök szociális groteszkre
ősbemutató
2019. szeptember
Újra szűkül a tér. Monoton egymásutániságban következünk újból és folyton. Másolunk és mismásolunk ebben a libasorban egymás után következő szakaszban, ahol ciki, ha kilépsz. Megakad a fogaskerék. De mi történik, ha megváltozik valami? Egy kicsi, apró részlet: egy semmiség. A történet szétesik és a totálból elindulunk a kivágás felé, hogy megnézzük mi az az egy, ami, ha félre megy, az egész rendszer felborul. Ilyen egy önműködő tér. Szerepekbe csontosult figurák játsszák az életüket, de a legkisebb térre leszűkítve ki marad egyedül kivel? A fókusz elérte a látóhatárt. A társadalom tartós emberi közösség: az állatoknál ösztönösen működik. Az embereknél szervezett tevékenységeket valósítanak meg, hogy fennmaradjon. A társadalom, mint működő szerkezet: a gép mozog, az alkotó sose pihen. Ilyen egy rend, bármilyennek is képzeltük el előtte. A reproduktív mozgások irányítják az embereket: minta. Amit követnünk kell, amit követünk. Amit megszokunk úgy, hogy már észre se veszünk. Ezeket a mintákat vizsgálja az előadás a fokozatosan szűkülő fókuszba állított történeteken keresztül. A viszonyrendszerek legszélesebb spektrumából indulunk el, hogy eljussunk a makrorészletekhez. Egy önmagába elzárt közösség. Hatalmi rendszerek, hatalmas kis semmiségek. Belülről vagy kívülről várja a megoldást, vagy mindez csak egy pszichózis? A realista helyzeteket abszurd történések zavarják meg és kezdik el visszafelé tekerni a fogaskerekeket. Az allegóriákkal játszó történetben egy valószerűtlen közösséget látunk, amiben bármi megtörténhet. Ismerős, és mégsem. „Most, mikor ugyanúgy, mint mindig, legfőbb ideje, hogy.” (Tandori Dezső: A damaszkuszi út)
Koreográfus: Simkó Beatrix
