domolkyA régi világ teljes megszűnésének korszakát írja meg Márai. Az egyik szereplő, a tábornok részéről a teljes tisztelet és hithűség, a múlt megmaradása a lényeg, míg a másik már egy kicsit inkább korunk hőse, hisz ő a katonaságból is kilép. Vagyis ez az a fajta attitűd, amit Máraiban felfedezünk - a bezárkózás, eltűnés, menekülés...Dömölky János rendező a próbák idején válaszolt Balogh Tibor kérdéseire színházról, filmről és Márairól.

– A prózaíró Márai drámaszövegekre váltott, a filmrendező Dömölky János Márait visz színre. Kínálja magát a párhuzamos kérdés: hogyan tekintettek Önre aktív rendező korszakában a pályatársai, s milyennek mutatkozott Márai a kortársak szemében a sikerei teljében?

– A két kérdés külön-külön is bonyolult, összekapcsoltan nem tudnék rá válaszolni. Az én pályámról azt mondhatom, hogy gyakorlatilag saját elszánásból mentem a Magyar Televízióhoz dolgozni. Ott sokkal előbb végigjárhattam a kötelező majomlétrát, amit én vállaltam, s amiről tudom és ma is hangoztatom, kell a szakma elsajátításához. Hogy aztán végül is a televízió számára és később a mozik számára készült filmjeim milyen fogadtatásban részesültek, a jó emlékezetem szerint azt tudom mondani, hogy a kezdetektől fogva a pályám végeztéig általában jó hangulatú kritikákat, elismeréseket kaptam. A szakmán belül-kívül azt, hogy „tévés" - ami egy általános, rossz hangulatú jelzőként működött a korunkban - nyilván nem úszhattam meg én sem, de azért emlékeim szerint a „nagy filmes szakma" is befogadott, alkalmazott.

– A „befogadott" szó sejteti-e, hogy közbenkülöncnek tartották?

– Főleg akkor működött ez a különcként való kezelés, amikor a Főiskolán - először Szinetár Miklós tanársegédeként, később aztán önálló tanárként - tévérendezés címén filmrendezést tanítottam. Hála Istennek tanítványaim közül egy páran visszaigazolták: nem is olyan rosszul. Nem szeretek a múltamról beszélni. Érték centrikusan pedig éppen nem.

– Különc voltam azért is, mert én elsősorban saját magam választotta témákat, a saját magam forgatókönyve alapján, tehát semmiféle megrendelést nem kérve ragaszkodtam ahhoz az úthoz, amelyet a magaménak éreztem-tudtam.

– A választásaiban benne lehetett volna Márai?

– Márai neve akkoriban teljesen szilenciumon volt, beszélni sem lehetett róla. Igazából a rendszerváltás környékén kezdték visszaengedni őt a magyar kultúrába, s az óta lehet vele foglalkozni úgy, hogy akár előadás vagy film is készülhet az írásaiból.

– Márai-írást sem televízióra, sem filmre soha nem akartam, soha nem képzeltem el, elsősorban úgy gondolom, hogy azt kellene felújítani, amit ő a színház és annak környékén cselekedett és tudott, s hát van egy jó pár Márai-mű, aminek a filmes vagy televíziós változatát is szívesen elkészíteném, de ma már filmezni-televíziózni, egészen más világban játszódó esemény, mint egy színházi előadásnak a megszervezése/megrendezése.

– A gyertyák csonkig égnek megrendezéséhez sem lett volna kedve hajdan?

A regény Hollywood tulajdona, ők készülnek rá hosszú évek óta, hogy leforgassák. Sok híres név felmerült már rendezőként, főszereplőként, szereplőként. Abból magyar film nem lesz soha. Színházi előadás azonban Londonban, s azon kívül más európai városokban, sőt a tengeren túl is (tehát Amerikában) készült belőle, ám azt szeretném hangsúlyozni: a debreceni előadás nem A gyertyák csonkig égnek valaki által elvégzett dramatizációja. A mester, Márai Sándor az amerikai emigrációban saját maga írt egy dialógust, egy változatot a regénye alapján. Elsősorban ez adja a debreceni előadásnak a szövegét. Természetesen bizonyos apró, belső és dramaturgiai megoldások az eredeti regényből is igényeltek egy-két mondatot, és elhangzanak azok is. Tehát hangsúlyozom, előadásunk a regény Parázs című, Márai Sándor saját kezűleg dramatizált változata, ami Magyarországon a Jób könyve c. Márai-sorozat egyik kötetében jelent meg először, nem is olyan régen, négy éve.

– Tudjuk-e a dramatizáció indokát?

– Az emigrációban Márai elsősorban haza nélkül, aztán Amerikába érkezvén Európa nélkül, a visszatérés teljes reménytelenségében, valamikor - a naplók tanúsága szerint - 1952-53 környékén új formai megoldások lehetőségében gondolkodott. Fölmerült benne a kétely, hogy egyáltalán lehet-e, tud-e még írni, és ha igen, mit kellene megírnia számvetésként. Több lehetséges téma között fölmerül a Naplóban az is, hogy írhatna színdarabokat. Ahogy az egyik bejegyzésében olvassuk: „Színdarabokat írni, tehát élni egy műfaj lehetőségeivel, amelynek keretében nem kell „mesélni" sem „leírni", sem indokolni - csak elmondani és megtenni a cselekményt, rögtön, közvetlenül. Sietnem kell, nincs már időm mesélni."

– Hogyan?„A vendégfalakat építse meg a díszletező." Tehát ő szikáran, csak a cselekményt és a dialógot írja le, a többi mások dolga. És itt elmélkedik még arról, hogy „Nem tudok többé egyes szám első személyben írni. Még akkor sem, ha álszakállt ragasztok, amikor beszélek. Nem tudok többé a világhoz közvetlenül beszélni, mert megutáltam az eltömegesedett világot. Ez a tény. Csak „őket" tudom még beszéltetni, így vagy úgy."

– Ekkor - tehát a haza és Európa nélküli időszakban - a saját addigi írói múltjának a megkérdőjelezése mellett napi anyagi problémák is foglalkoztatták. Ezek dacára sem hagyott alább benne a műfajkeresés kíváncsisága. „Színdarabot akarok írni, nem színpad számára. Senkinek, csak a műfajnak írni, s ez még feladat. Tisztán látom ezt, és nyugodtabb vagyok." Valami olyasmit akar színpadon megvalósítani, ami még addig gyakorlatilag nem volt. És nagyon érdekes a Naplót végiglapozgatva követni azt, hogy mely fölmerült esetleges témáiból lett aztán olyan kis jelenet, töredék vagy netán konkrét egyfelvonásos, mint a Parázs című is. És mely fölmerült témákból lett aztán regény vagy kisregény. Ezek most állnak össze, és még a Márai-kutatók számára is igen sok érdekességet tartalmaznak naplószövegei, elképzelései, ötletei, vágyai. Aztán ott vannak még a feldolgozatlan életmű esetleges darabjai.

– Szükséges az, hogy egy ilyen mű színrevitelekor szellemi-életvitelbeli rokonságban legyen az író és a rendező?

– Én úgy élek és úgy tudok élni, hogy - igen. Mindig is, amikor irodalmi alapanyagon dolgoztam, első számú tényező volt a rokonság, az egyetértés, az azonosság. Nem tudom elképzelni, hogy rendezői munkaként valakinek a gondolatait, nem vele egyetértésben gondolkodva, csak úgy odamázoljam. Én úgy gondoltam, hogyha az életemnek valami haszna van, akkor az a haszna, ha bizonyos, általam jónak-igaznak tartott eszmét, mentalitást, életvitelt találok másokban, akkor azt megpróbáljam átnyújtani-átmenteni. Fölhívni rá a figyelmet. Tehát nem tudok elképzelni olyat, hogy rendelésre bárkit megrendezzek. Csak olyannal tudok foglalkozni, akivel velőkig, a szív legmélyebb titkaiig egyetértek.

– Mennyire lehetett Márai játékos természet?

– Nagyban játszó ember volt. Az egész élete, és főleg a kivonulása a magyar kultúrából, egy hihetetlen nagy és szörnyű játszma, amit ő kőkeményen, következetesen végigvitt. Nem volt hajlandó eladni magát. Nem volt hajlandó visszatérni még akkor sem, amikor már a rendszerváltásból olyan szagok érződtek, hogy itt valóban minden csodálatos, és minden kitűnő lesz.

– A darabban megmintázott emberek kötődhetnek a saját élete mozzanataihoz?

– Nem. Amennyit ismerek Máraiból, nem találok direkt megfeleléseket. Az viszont egészen biztos, hogy az attitűd, ami megnyilvánul itt a szereplőkben, tükrözi az ő alapproblémáit is. Tehát a múlt, a régmúlt, az Osztrák-Magyar Monarchia. Az úri világ, a felső tízezer létezése. Ezek az ő egész életében lényegi problémák, és azt még ki lehet olvasni az életműből, hogy ez ugye a II. világháború előtti időszak, a régi világ teljes megszűnésének korszaka, amelyben az egyik szereplő, a tábornok részéről a teljes tisztelet és hithűség, a múlt megmaradása a lényeg, míg a másik már egy kicsit inkább korunk hőse, hisz ő a katonaságból is kilép. Vagyis az a fajta attitűd, amit Máraiban felfedezünk - a bezárkózás, eltűnés, menekülés -, benne van a Parázsban és A gyertyák csonkig égnekben is. Ennyi az azonosság, de nem róla szól: csak a lelkisége, az ész- és szívbeli, érzékeken belüli feldolgozása.

– A játékosságot én úgy is értettem, hogy Márai esetleg belehelyezte-e a személyiségét különböző szituációkba, mintegy a személyiség szakítópróbájaképpen?

– Minden nagy művészre igaz, hogy a belehelyezkedés igénye általában jelen van. De hogy ez kiknél jut el száz százalékban odáig, hogy azonos vagyok azzal, akit alkottam, vagy csak bujkál bennem, ez már nehezebb, és az alkotó mély ismerete szükséges hozzá. Én nem mondom, nem mondhatom azt: ő itt valamelyik szereplőben magát mintázza meg, magát képzeli a helyzetébe. Az ő saját problémavilága viszont tartalmaz olyan elemeket, amelyek a szereplőkben fölbukkannak. Ez biztos.

– Teremtek a személyiségem számára szituációt, és kipróbálom azt, miként nyerhetek egérutat belőle?

– Nem hiszem, hogy menekülne, hogy megtagadná ezeket az utakat. Sőt. Végigviszi őket a maguk teljes, csupasz, meztelen valóságáig. Nem használja menekülésnek, magyarázkodásnak a történetet.

– Milyen emberek lehetnek fogékonyak erre a darabra?

– Egy biztos. A korunkban nagyon erős a vonzódás Máraihoz és a Márai-életműhöz. Vannak, akik még az úgynevezett felszabadulást követő időszak véleményében léteznek, hogy ez semmi, egy haldokló úri világ, mi közünk hozzá, és nem is érdekes. Én úgy gondolom, hogy mindazok, akik fogékonyak Máraira, azok a magyar kultúrára fogékonyak, és arra a hihetetlenül hiányzó szellemrétegre, ami nincs meg sajnos igazán. Nem is volt meg soha, és félek, nem is lesz meg sohasem: az a bizonyos magyar polgári szellem, ami a két háború között nagyon erőssé vált, és sok nagy és európai eredményt mutatott fel: az európai magyar.

Balogh Tibor

(Dömölky János portréjának forrása: Nyíregyháza Online)