Személyes ügy – beszélgetés Szalma Tamással

− Milyen előzetes tudása volt Ratkó József művéről, és milyennek látja most, amikor egy héttel a bemutató előtt a darab mélyrétegeit is felmérheti?

Szalma Tamás
Szalma Tamás

− Én ilyenkor szótlanná válok, holott ezidáig be nem állt a szám a szerepemmel kapcsolatban. Azt érzem, most már tényleg belemélyültünk. No, de amit én erről a szövegről korábban tudtam, mindössze annyi volt, hogy amikor 1985-ben Nyíregyházán bemutatták, én pont az ország másik végében, Zalaegerszegen dolgoztam, az ottani színházban voltam társulati tag. Ez a két színház volt akkor az országban a legfiatalabb, figyeltünk egymásra. S egyszer csak hallottuk, hogy Nyíregyházán valami nagyon nagy dolog történt. Új magyar dráma született, amely a hagyományosan létező szekértáborok mentén azonnal meg is osztotta az írástudókat, satöbbi, satöbbi. Ez volt az én tudásom. Később, amikor Nyíregyházán játszottam néhány évig, újra szembesültem vele, hogy volt itt valaha egy legendás Segítsd a királyt! előadás. Aztán pár éve egy augusztus 20-i Szent István ünnepségen felkértek, hogy olvassam fel a darabból István utolsó imáját. A fellépés előtt felkészülésként háromszor átolvastam, a szokásos színész-szakmai rutinnal bejelölgettem a szövegben, hol vannak a hangsúlyok, az átkötések, az érzékeny vagy veszélyes pontok, s aztán meg is nyugodtam, hogy jól van, ezt a szöveget most már minden probléma nélkül el fogom tudni zengeni… S miközben a hallgatóság előtt a mappából olvastam föl ezt a nagy verset, akkor szembesültem vele, mekkora erő rejlik benne. A váratlan felindultságtól könnybe lábadt a szemem. Szégyelltem magam a felületességemért, a rutinra épített hozzáállásom megbosszulta magát. A debreceni felkéréskor ilyen előzmények után örömmel mondtam igent a szerepre. Aztán pedig találkoztam azzal a szerelemmel, amellyel a rendezőnk viszonyul a műhöz. Mert igazi, nagy férfiszerelem lángol Csikos Sándorban a darab iránt, ami engem lenyűgözött és alázatossá tett. S a próbák során egyszer csak arra eszméltem, hogy magam is szerelmes vagyok.

− Milyen viszony fűzi a Csokonai Színházhoz?

− Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nagy művekben értékes szerepeket játszhattam el eddig is, másutt is, melyek nyomot hagytak bennem, s másokban is, akik látták. Ez a bemutató különleges helyet foglal el a személyes pályámon. Egy színészi életműben akad négy-öt alakítás, melyekre különösen jó visszaemlékezni, amelyek valamilyen szempontból kiemelkedőek. Az én esetemben ezek közül kettő Debrecenhez kapcsolódik: a Caligula helytartója   A félkegyelmű. Mindkettő fordulópontot jelentett az életemben, s most itt van ez a Ratkó-darab. 1993-tól ’96-ig voltam egyébként tagja a Csokonai Színháznak, ezalatt rendezte meg Parászka Miklós Székely János Caliguláját, máig meghatározó élményem, hogy együtt játszhattam benne Ács Alajos nagyszerű erdélyi színészkollégával, s ezen időszak végére esett, hogy bemutattuk a Dosztojevszkij-regény alapján színpadra adaptált nagy művet az akkori igazgató, Lengyel György rendezésében, melyben Rogozsin szerepét alakíthattam olyan csodálatos színész társakkal, mint Varga Marika, Majzik Edit és Bertók Lajos. Aztán most újra így fordult a kerék. Tizenegy évet Veszprémben dolgoztam, az ottani helyzetem „kifáradóban volt”, amikor − korábbi barátkozó és egyeztető beszélgetések után − jött Ráckevei Anna és Gemza Péter megkeresése, akiket igen nagyra tartok. Amúgy a közelben lakom, s örülök neki, hogy kellek. Egyre kevesebb színész mondhatja el magáról, hogy kell, s ha az én esetemben ez így van, igyekszem a kedves „megrendelő” bizalmára rászolgálni. Játszom, amit adnak, s megpróbálom a saját − igen magas − belső elvárásaim szerint teljesíteni a szerepeket. Ezt a „teljesítmény-kényszert” még a pályám elején, a zalaegerszegi és kaposvári éveim alatt belém nevelték.

− Milyennek látja a művet és benne a maga szerepét?

Szalma Tamás a Segítsd a királyt! című előadásban
Szalma Tamás a Segítsd a királyt! című előadásban

− Sok kérdés kavarog bennem. Az egyik legfontosabb: ezt a darabot miért nem játsszuk? Persze tudom én, hogy a szöveg épp ennek az okáról szól: a megosztottságunkról. Ne tessék megosztani minket, kiáltja a mű, egy méltatlanul háttérbe szorult nagy magyar költő műve. Ott húzódik mögötte a hetvenes-nyolcvanas évek életmű-tragédiáinak egyike, melyek közül sokkal csak felnőtt fejjel, utólag találkoztam. Döbbenetes aktualitása van a szövegnek úgy is, hogy egyetlen kortárs vagy posztmodern eleme sincs, és hogy egy ezeréves történetet mond el. Mi pedig nem írjuk át, nem hajtunk végre benne posztmodern műtéteket, egy szertartás keretében csak felmutatjuk, minden hókuszpókusz nélkül. Ez a darab olyan erővel bír, hogy bármilyen megfelelési szándékot messzire fúj. Nehéz, elemi erejű, nehezen létrehozható és befogadható mű, amivel színészként nagy élvezet volt megbirkózni. Szerintem sokan lesznek a nézőtéren is, akik hajlandóak lesznek megküzdeni érte. „A legnagyobb dolgokban szerzett kicsiny tudás többet ér, mint a kicsiny dolgokban szerzett akár teljes tudás.” Úgy emlékszem, ez Aquinói Szent Tamás gondolata, s én próbálom ehhez tartani magam. Mert Ratkó művének minden mondata és szituációja ugyanezt sugallja. Megírásának történelmi és emberi körülményei pontosan rezonálnak az én mostani helyzetemre. Személyes üggyé vált számomra minden mondata.

− Milyen eszközei vannak egy színésznek ilyen elemi tartalmak kifejezésére?

− Egy komoly költő által megformált gondolatfolyamokról beszélünk. Erős belső pozíciók és kondíciók nélkül, személyes töltés nélkül egyszerűen nem lehet elmondani őket. Ez benne a kihívás. Ha a szöveg az aktuális előadásban plakát-szólammá silányul, hatástalan lesz. Ez a belső erő a színész legfőbb munkaeszköze. A szakmai alaptudást igényli a darab. Maximális pontossággal kell mozogni a kijelölt térben. Mindig jó helyen kell jó időben lenni, centiken múlik a hatás. Ez okozza a nehézségét is. Elvben mindenkinek sajátja az erős belső közlési vágy, hiszen ezért lettünk színészek, ez működteti ezt a fajta színházat, e nélkül egy fabatkát sem ér. A mi előadásunkban aztán tényleg semmi egyéb külső eszközünk nincs. Állni, járni, megfordulni. Az elemi dolgok, amelyekre az iskolában megtanítanak, s kiváló rendezők fejlesztik bennünk a pályánk során tovább. Élvezettel figyelem, hogy ebben a szikár és szigorú rendben hogyan keresik és találják meg helyüket a fiatal kollégák. Komoly iskola ez, amely csiszolja őket.

Öröm, élmény és ajándék számomra Kubik Annával egy színpadon játszani. Utoljára 1981-ben a főiskolán, egy rendezői vizsgaelőadásban dolgoztunk együtt. A Doktor Szélpál Margit című gyönyörű Balázs Béla-egyfelvonásosban. Épp ki akartak rúgni szörnyű viselkedésem miatt, és az a vizsga mentett meg. Szép előadás volt.

(lejegyezte: Mispál Attila)