Székely Csaba maga mondta, hogy színdarabjai írásakor különösen
érdeklik a sorstragédiák, a megtépázott, tönkrement egzisztenciák,
illetve bármiféle – családi, társadalmi – hatalmi mechanizmus
működése, az emberi manipuláció természetrajza. A Semmit se bánok
főszereplője az egykori román titkosrendőrség ma már nyugdíjas tagja.
De a mű nem az ügynökkérdést tárja fel, hanem – egyebek mellett –
azt: a diktatúra szolgálattevőjének régi bűnei hogyan hatnak rá a
mában. Ha egyszer képes volt beengedni a sötétséget, az benne
marad-e örökre? S vajon ha valakit képes megmenteni a borzalmas
jövőjétől, megmenti-e saját magát a rémes múltjától?
Székely Csaba darabja – a mindenkori áldozatok drámája is. Hogy mi
teszi valójában azzá? A másik főszeplő, a kamaszlány, aki a világ
kegyetlenségét egyszerűen természetesnek találja, mert ebbe nőtt
bele, mert nincs választása, az ellene elkövetett családon belül bűnöket
– az apa lelki terrorjait, fizikai kínzásait – rendjének valónak fogadja el,
nem kérdőjelezi meg azokat, ezért nem is képes lázadni a helyzete
ellene, hiszen abban érzi „otthon” magát.
A magányos és mogorva öreg, illetve a fiatal lány története összeér:
mindketten ragaszkodnak a világukhoz, nincs bennük vágy a
szabadságra, mert nem ismerik annak lehetőségét. Illetve mégiscsak
lehet kiút – ez is benne van Székely Csaba izgalmasan groteszk
drámájában.
Székely Csaba a mai magyar drámairodalom egyik legeredetibb hangú
drámaírója, aki annak idején a Bánya-trilógiájával berobbant az erdélyi,
nem sokkal később a magyarországi színházi életbe is.